péntek, május 18, 2018

In memoriam Chris Cornell (1964-2017)


Ma egy éve halt meg Chris Cornell. Akkor és a másnapján írtam ezt a hosszú izét, ami itt következik. Jobbára még mindig így gondolom, de attól még az akkori lelkiállapotomat tükrözi. Szóval nem Cornellről szól, hanem arról, amit bennem elindított, amit nekem jelentett az élete és halála.

„I never wanted to write these words down for you…”, hogy máshogy kezdhetném?
Szétszaladnak a gondolataim, ahogy abban a pillanatban, amikor meghallottam, hogy Chris  Cornell meghalt. Micsoda?! Mit mondasz?! Ilyen nincs. Nem hiszem el, ez nem lehet. Basszamegbasszamegbasszameg.
Ki számított erre? Én nem figyeltem az utóbbi időkben, hogy mi történik vele. Ment az amerikai turné, esélyem sem volt ott lenni, pedig jó lett volna egyszer végre rendesen látni, nem csak úgy, mint pont 25 (már 26) éve, a Guns N' Roses előtt, a tömegben, ahol több méteres körzetben egyedül voltam, aki ismerte az akkor még nem világsztár Soundgardent, aki együtt üvöltötte a dalaikat Chris Cornellel azon a napsütéses délutánon (ami irdatlan esőt hozott, és aztán a hajnali vonaton ázott rockerek feküdtek még az ülések fölötti csomagtartókban is, és fáradt/fárasztó humorizálással próbáltuk magunkat talpon és ébren tartani, mert túl későn értünk oda). A koncert, nem is tudom már, milyen volt. Jó. Jó volt látni őket, és kiakasztó volt látni a közönség közönyét. Ben Shepherd derékból földig hajolva basszusgitározott, középső ujját mutatva a tömegnek, és köpködve, és az sem tetszett. Most meg látom, hogy igaza volt, de azt is, hogy még a közönség szeretete sem pótolta azt, ami Chrisnek hiányzott.
52 éves volt. Az nem elég sok, hogy meghaljon. Még meg kellett volna öregednie úgy istenesen. Nyírni a füvet, kihozni pár szar albumot, hogy legyintsünk rá (nekem a szólólemezei jobbára nem jöttek be annyira), mígnem valami olyat csinált volna vénen, mint akár Bowie. De Bowie beteg volt, és Lemmy is, és ők teljes életet éltek, innen nézve. 52 nem olyan sok. Persze látom a képeken, hogy megöregedett Cornell is, látom a szemén, hogy baja volt, de baszki, minden régi kedvencem megöregedett és vannak problémái.
Nem ítélkezem. Tudom én jól, hogy nem tudok semmit. Otthagyni három gyereket? Elvetni a legértékesebb ajándékot, amink van, az életet, ami ha szenvedés is, az én felfogásom szerint akkor is lehetőség, ha másra nem, hát hogy a régi számlákat rendezzük. Ahogy A. mondja, akire régebben Mary nővérként utaltam néha, „a számlán nem csak az van, amit ma este tetszett fogyasztani”. Szóval nem, az öngyilkosság iszonyatosan gáz. De nem tudhatom, mi játszódott le az emberben. Ahogy elnézem a világot, valószínűleg a legtöbb emberre, aki megőrül, aki megkattan, akinek elborul az elméje, nem tudnám azt mondani, hogy nincs igaza. Persze megkérdezném tőle szívesen, hogy miért? Depressziós voltál? Rájöttél, hogy ez így nem jó? Nem hittél a régi dalaidban, amiket minden este kénytelen voltál elénekelni? Vagy halálos beteg voltál, és nem bírtad elviselni? Vagy úgy érezted, semminek semmi értelme, mert hiába adtál sokezreknek olyan sokat, neked magadnak ott belül nem volt az már semmi? Vagy függő voltál, és abból tényleg soha nem lehet kijönni? Nem tudom, soha nem fogom megtudni, és akkor sem tudnám, ha a testvérem lennél, mert ebben a kibaszott életben kurvára nem ismerhetünk meg senkit igazán, és önmagában ebbe is bele lehet pusztulni.
De az egyik első gondolatom az volt, hogy szeressük már egymást végre! Hogy rakjuk már félre az összes szart, mert az összes szar miatt halt meg Cornell is, bizonyára, és hogy semmi másnak nincs értelme. És hogy baszódjon és dögöljön meg mindenki, aki elválaszt minket, mert nem hiszek ugyan az egyenlőségben, a liberálisnak mondott módon nem, mert látom, hogy nincs olyan ebben a világban, de abban hiszek, hogy mindenek előtt és fölött egyek vagyunk abban, hogy születünk és meghalunk, és az élet szenvedés, és valójában szart sem tudunk arról, mi van utána, tehát most kéne jól csinálni, és az egyetlen, aminek értelme van, az az, ha szeretjük egymást. Ezen túl ott van minden valós és vélt különbség. Én öreg vagyok, te fiatal, én férfi, te nő, én magyar, te akármi más, és így tovább. Ezek vannak, és hozzánk tartoznak, és ezeket figyelmen kívül hagyni vagy csak ezeket figyelembe venni vezet oda, hogy idióták felrobbantanak ártatlan embereket.
Az a baj azzal, hogy Cornell meghalt, hogy ő még élt, és ott volt az ember tudatában, ilyen alapkőként, hogy meghalt Kurt Cobain és Andy Wood és Layne Stayley, de Cornell, aki mindig a legjobb énekes volt, a legkeményebb és legerősebb is egyben (legalábbis a Badmotorfinger idején), ő még él. (S persze, Eddie Vedder is, de ő olyan, mint Bob Dylan, azért van ideküldve, hogy mindig felkiáltójel legyen a fancsali pofájával, és mindig megnevettessen, és mindig legyen ki, akire mondhatjuk, hogy de ő még él… bassza meg, hát valaki csak kitart, amíg még én is élek, nem?!?!)
Szóval most a világom egy része omlott össze, az én egy részem halt meg, és ez mindig így van, ha meghal valakink, de még ha szakítunk is: sosem leszünk többé olyanok, amilyenek vele voltunk, egy arcunk örökre meghal, és ahogy öregszünk, úgy nyúzza le az élet egyre több arcunkat, hogy végül csak a csontjaink maradnak. És az is a baj az öregedéssel, hogy elfogynak mellőled, akik értik a nyelved. Akikkel voltak közös élményeid. Végül is a fiatalság és a gyerekkor a legmeghatározóbb. Azért vagyok az, aki, azért vagyok itt, mert gyerekkoromban meg fiatalkoromban ez meg ez történt. Hiába vannak gyerekeid, egy részedet sosem fogják érteni, ahogy te sem fogod érteni a szüleidet. Pláne ha olyan ostoba fasz vagy, mint olyan sok ember, hogy azt hiszed az öregekről, hogy azok mindig öregek voltak, és eszedbe sem jut, hogy voltak ők nagyon sok minden, mielőtt te találkoztál velük. Az aranyos nénike valaha vad szexben forrt össze a bácsival, aki két hete a temetőben porlad. A vén, húgyszagú, alkesz hajléktalan egykor gyönyörű kisbaba volt, és fiatalon még azt hitte, lesz belőle valaki, és nem te vagy én vagyunk azok, akiknek ítélkeznie kéne fölötte, hogy ide jutott, mert szart sem tudunk róla, meg arról, hogy min ment keresztül. Még ha a saját hibájából is, akkor is csak ember, akiben ugyanúgy ott van Isten szikrája, és ha annyira nem vagy képes, hogy ezt tiszteletben tartsd benne, akkor mire fel reméled, hogy téged majd emberként kezelnek?!

Cornell egy rockisten volt. Emlékszem, ahogy először láttam dühöngeni a Rusty Cage meg Outshined meg Jesus Christ Pose klipjeiben. Hogy énekelt már?! Mekkora metal volt az a zene, még az Alice In Chains is csak a Dirtre lett annyira súlyos!
Benne ragadtam az időben, hogy ezek a régesrégi emlékek még mindig ennyire sokat jelentenek? Szánalmas? Vagy, ahogy A. mondja, ez nem egy All Night Thing, hanem egy All Life Thing? Egész életre szól? Mert momentán úgy látszik. Eltelt negyedszázad a grunge robbanás kezdete óta, és még mindig úgy érzem, hogy nem lett ciki az a zene. Vannak régi kedvencek, amiket ma is vállalok, de azért már megmosolygom. De Cornell meg a többiek sorai most is állnak. Vannak köztük olyanok, mint a nagy drogos regények, amik máig alapműnek számítanak abban a fajta irodalomban, de már a szépirodalmi kánon is úgy-ahogy elfogadta őket. És vannak olyanok, amiknél néz az ember, hogy huszonéves fiatalok hogy a vérbe tudtak ilyen éleslátóak lenni, hogy máig igazak a soraik a világra. Persze, miért ne. Én is azért szerettem meg a grunge-ot, mert láttam, hogy az akkor oly sikeres, mindenhonnan ömlő hajmetal, a csajozós hard rock végül is hazugság, pláne nem működik a magyar rögvalóság mindennapjaiban, és a grunge totál eltalált. Nem csak az, az első egy nem-grunge, de nagyon is Seattle-i zenekar volt, ami ráébresztett ezekre, a Queensryche… Bár azt is gondolom, hogy nincs olyan, hogy valakinek felnyitjuk a szemét. Ha nem hiszed, nézd meg, mi történik, amikor olyasvalakinek, aki még nincs rá felkészülve, mondasz el valamit, ami számodra a reveláció erejével bír. Nem érti, nem megy át. Én sem értek egy halom, nálam előrébb tartó, megvilágosodott gondolatot. Nem vagyok azon a rezgés szinten. Nem jön át. Talán majd egyszer.
Persze akkor hogy érthettem én a grunge zenét, aminek kb. a fele a drogokról szólt, amikhez soha nem nyúltam? Lehet, én vagyok az egyetlen ember a Földön (és aki szerint ez lúzerség, az kapja be), aki sosem próbált ki semmit, miközben ilyen zenéket hallgatott. Nem érdekel. Engem csak a zene érdekelt. Még a zenészek magánélete sem. Persze, valamelyest igen, de igazából csak az számított, nekem mit mond. Mert csak ezt tudom igazán. Geoff Tate, az első számú bálványom, orbitális seggfejként viselkedett a Queensryche-ban töltött utolsó éveiben, már ha hihetünk annak, amit a neten látni meg olvasni. Nem tudhatom, mi történt benne és velük, hogy ítélhetném meg? Kétszer találkoztam vele, egyszer hihetetlen jó fej volt, egyszer nagyon tuskón kezdte, én beszóltam neki, ő visszavett, és akkor megint hihetetlen jó fej lett. De nem lettünk spanok vagy bármi. Nem adta meg a magán emailcímét, hogy figyi baszki, olyan jó arc vagy, írjál, ha bármi van. De mindig is tudtam, ez úgy mindig bennem volt, hogy mindenki csak ember. A zenészek is.
Volt egy ember az utcánkban, ahol most lakom, akit sokszor lehetett hallani, hogy üvöltözik, ment a kurvaanyád. Én mégis mindig köszöntem neki, ahogy ment a camping biciklijén, a vörös alkesz fejével. Aztán egy éjjel valami sikoltozást hallottunk. Akkor ölte meg magát. Ki tudja, miért? Miért jutott oda, ahova? Ő egy senki volt, bizonyára utálta a felesége, elítélte mindenki, mert mindenki csak azt látja, hogy az az ember üvöltözik, és persze, hogy nem a mindenki másnak a dolga, hogy megoldja. Az ő dolga lett volna, a családja dolga legfeljebb, de ha Cornell családja nem tudta megoldani, akkor egy senkiházi prolié hogy tudta volna? Ez az ember mit adott nekem? Semmit. Visszaköszönt. Ennyi. Cornellel meg sosem találkoztam, kivéve azt a koncertet, ami ilyen szinten nem számít, viszont iszonyatosan sokat adott nekem.
És mi az a sok? Este elmondtam a nagyobbik fiamnak, hogy meghalt az egyik kedvenc énekesem. Azt mondta, láttam, hogy nézted a számítógépen. Nem tudtam neki mást mondani. De most már tudom, hogy ennyi elég volt. Olvastam valahol, hogy a gyerekeknek arra van szükségük, hogy az apjuk ott legyen. Akkor ott a fürdőszobában, amikor ezt mondtam neki, én ott voltam, és magamat adtam. A gyászomat, az összetörtségemet. Soha nem fogom tudni odaadni neki a ’92-es koncert élményét. Sem azt, hogy nekem mit adott, mikor a Badmotorfinger dörgött odahaza, vagy amikor végre átjött a Superunknown, és végre tudtam szeretni, s nem csak azt láttam benne, hogy na, ezzel végre ők is befutottak. De ezek múló élmények nekem is. Semmire nem emlékszem ezekből. Igazi élmény egyáltalán, ha zenét hallgatsz? Vagy csak attól igaz, ha megosztod?

Vannak zenészek, akiket megismerhettem úgy a valóságban is, nem csak egy rövid interjú erejéig. Amennyire én tudom, egyikük sem lett világhírű, így nem tudom megkérdezni tőlük, hogy mit jelent az, micsoda iszonyatos terhet jelent estéről estére felmenni a színpadra x ezer ember elé, és elénekelni nekik valamit, amit te már évtizedekkel ezelőtt magad mögött hagytál, mégis minden ilyen alkalom feltépi a régi sebeket. Vagy épp még mindig azokkal küzdesz… Pláne egy ilyen érzékeny embernek, mint Chris. Hát milyen dalokat írt, milyen szövegei voltak?! Mintha meztelenül állnál ki. Ó, nagyon sok mindent el lehet viselni, nagyon sok mindent túl lehet élni. De mi van, ha te már rég máshol jársz, máshol járnál… vagy épp visszazuhansz újra meg újra a régi pokolba…?! Honnan tudhatnánk?
Annyi minden van ebben a világban, ami jó, amit lehet szeretni, amit érdemes kipróbálni, ami ad, nem csak elvesz. Mert persze a legtöbb, ami jó, akkor működik, ha beleadsz magadból, és ha elmúlik, akkor vele veszel te is egy kicsit. Ilyen az élet, és ettől szép. Ezt a mondatot sokszor nem értem, de most igen. Elmagyarázni mégsem tudom neked.
Ahogy azt sem tudom, milyen zenésznek lenni. A zenész ismerőseimtől, barátaimtól is hiába kérdezném. Ami keveset én zenéltem, az isteni volt, csodás, de nem az én utam, és akiket ismerek, azok nem a népszerűség, hanem a totális érdektelenség, közöny és meg nem értés miatt szenvednek leginkább, és az ugyanolyan keserű kenyér. De mit tehet a zenész, mint hogy zenél? Engem sem kért senki, hogy ezeket leírjam, de nekem ez megy. Még akkor is, ha a cikkeim végeredményben nem számítanak.
Az vagyok, aki vagyok, itt kb. középen, vagyok olyan jó, mint bárki más. Belőlem sosem lesz Cornell, és nem fognak úgy megsiratni, mint őt. Millióból egy lesz Cornell, a többi meg legjobb, ha igyekszik nem bántani senkit, megtenni, amit lehet, és ha egy mód van rá, adni valami kis szeretetet annak, aki épp ott van mellette. De legalább nem ártani. És én is ártottam már sokat, embereknek, akik szeretnek vagy szerettek, és ebben sincs semmi különleges, mind ezt csináljuk. Ezt jelenti embernek lenni. Azért születünk az én hitem szerint… a hitemről annyit, hogy régóta látom, hogy tökmindegy a világnak, hogy ki miben hisz, tehát abban hiszek, amiben nekem jól esik, és az én hitemben van némi kis vigasz, és ez nekem segít, hogy ne akasszam fel magam, vagy ne rakjak bombát a metróba, vagy ne írjam azt folyton, hogy igénytelen seggfejek vagytok, emberek milliói, előttetek a gyöngyök, amilyen Chris Cornell, nem szólva a pár száz embernek játszó zsenikről – ott van minden szépség, ott van minden válasz minden kérdésre, és sok-sok millió hülye ostoba, szerencsétlen nyomorult megvezetett ember, elmegy mellette nap mint nap, és szopja tovább a hazugságot, az értelmetlen életet, a médiából ömlő nihilt, és hagyja magát kizsákmányolni, és mások ezért az egy szóért, hogy kizsákmányol, már lekommunistáznak engem, mert ennyire fussa, miközben én tényleg ostoba vagyok a megvilágosodottakhoz képest, akiket még sosem láttam, de tudom, hogy vannak, meg azokhoz képest, akiket viszont láttam, és bár küzdenek ők is a mindennapos szarral, mégis embereknek segítenek, szeretettel vannak irántuk, legyenek bár művészek, gyógyítók, orvosok, hétköznapi emberek, akárkik. Vannak, léteznek, de a többség inkább elmerül abban, hogy milyen szar a világ. Mitől lenne jobb, ha ez minden, amire fussa neked is?!?! Te mit teszel érte, hogy jobb legyen? Megteszel legalább annyit, hogy magadon dolgozz? Hogy ne rúgj bele a nálad is nagyobb senkibe? Hogy legalább ne gondolj rosszat? Tegyél csak ennyit, és máris többet tettél, mint a vak, megvezetett milliók, akiknek minden napja félelemben és haragban és gyűlölködésben telik. Embernek születtünk, ez egy felelősség, azért jöttünk, hogy szeressük egymást ebben az irdatlan fagyban és semmiben és halálban!
És Cornellnek talán úgy elborult az agya, hogy nem érezte, hogy szeretik, vagy nem volt neki elég. Mi kell ehhez? Nem sok, valójában. Hiába a gyerekei, hiába a rajongók sokezrei. Van olyan mélység, amibe bele lehet halni, ha elkap, és a grunge úgy kezdődött, hogy valakit elkapott ez a mélység, Cornell meg írt egy lemezt az emlékére.

A Temple Of The Dog van a legjobban belém égve. Amikor nagyon elegem van, rendre megszólal a fejemben a Rusty Cage vagy a Jesus Christ Pose, amikor kiégett vagyok, akkor meg az Outshined. Ez mind Soundgarden. De a Temple Of The Dog az, ami minden héten megfordul legalább a fejemben, ha nem is a lejátszóban. Valójában az egy folk lemez, ami emberi érzésekről szól hihetetlenül tiszta módon. Nekem a Hunger Strike ilyenkor nem is arról szól, ami a szövegben van, hanem valami mélységes belső erőről, amit nap mint nap fel kell idéznem magamban, hogy bírjam, hogy tovább tudjam csinálni, hogy tudjak hinni meg remélni. Egy végtelenül szép és megnyugtató dal (és lemez), melyet mégis csak az ért meg, aki ismeri a gyászt. De azt végül mind megismerjük, és nem jó, hogy kizárjuk magunkból, hogy elfogadjuk a média által sugalmazott könnyebbik utat, hogy ne foglalkozzunk vele, hogy meg fogunk halni.
Embernek születtünk, és ez felelősség, és nem azért vagyunk itt, hogy üdüljünk, hogy nézzük a tévét, hogy szórakoztassanak minket. Bocs, hogy ezt mondom, de nem ezért vagyunk itt. Ez is kell, ez is jó, ez is hiányzik, persze, hogy kell, hogy kikapcsoljon az ember. És aki elment az utolsó Soundgarden koncertre, az kikapcsolódott, Cornell meg, úgy fest, közben tudta, hogy még aznap este kilép innen… Még akkor is adott, de ő valahogy nem kapott, hozzá nem jutott el, neki nem volt elég. Lehetett depresszió is akár. Amikor mélyen vagy, nem tudod, nem érzékeled.
Ha visszamehetnék ahhoz a fiatalhoz, aki voltam, mikor annyit hallgattam a Badmotorfingert meg a többi grunge alaplemezt, megölelném magamat, elmondanám, hogy baszki, egyszer majd rájössz, hogy minden rendben van veled, mert senki sincs igazán és teljesen rendben, kivéve azokat, akik azért születnek még újra meg, hogy segítsenek. Lehet, hogy ez sem ment volna át. Nem tudom. Tiszta gáz volt olyan fiatalon ilyen zenéket hallgatni, túl korai volt, nem mindent bírt akkor még se felfogni, se megbírkózni vele az ember. De ezen már nem lehet változtatni, ahogy Cornell sem jön vissza. Ez már így van, mind hordozzuk a sebeinket, azokon át látunk mindent, és amikor üvöltünk vagy haragszunk vagy átnézünk valakin, akkor a sebeink miatt tesszük. Ez a felelősségünk: gyógyítani, magunkat. Én nem mondom, hogy nem lehet másokat gyógyítanod, ha magad nem vagy rendben. Ha ez igaz lenne, csak bódhiszattvák gyógyíthatnának. De attól még tény, hogy ha te nem teszel magadért, ha te nem veszed észre a bajt, ha te nem fogadod el, hogy baj van, ha te nem kérsz segítséget, ha te nem fogadod el a segítséget, akkor baszhatod. Akkor kibaszol magaddal, és kibaszol mindenkivel, aki szeret. Mert a legtöbbünknek, ha semmi mása nincs, hát legalább egy-két ember szereti. És ha annyi sem, ő még mindig szeretheti önmagát, mert megvilágosodhat neki, hogy embernek születni egy esély, hogy jót tegyünk, hogy valamit, akármit, jól csináljunk. Nem kell nagyon jól, mondtam, Cornell millióból egy lesz. De sosem tudhatod, hogy amikor rámosolyogsz valakire, amikor udvarias vagy valakivel, amikor adsz valakinek szaros száz forintot, azzal nem a lelkét mented-e meg épp. És bár Cornellt végül nem mentette meg senki, ő közben emberek ezreinek segített, és mondom, nem kell, hogy mindenki ennyit tegyen. Neki sem számított, mit adott nekem a zenéje. Ő aztán nem lett boldogabb attól, hogy U.N.-nek milyen sokat jelentett. Nem is tudott róla. Abban a koncertteremben ott volt halom ember, akiről viszont tudhatta, aztán mégis megölte magát. Szóval nem az számít, hogy te mit gondolsz arról, amit másoknak adsz, hanem az, hogy a másiknak mit jelent. És ezt nem tudhatod, kurvára nem tudhatod. Sokszor a másik sem tudja. Egyszerűen csak valaki ma emberszámba vette, és ez segít neki. Mindegy. Ne számítgass, ne számolgasd, mit csináltál, csak csináld. Csak tegyél jót, amennyire futja, csak ne bánts mást. Ehhez nem kell hinni semmiféle istenben, ez csak annyi, hogy embernek születtél. Isten áldjon meg, Chris! Legyen könnyű utad odaát, és ne kerüljön rád túl súlyos karma azért, mert eldobtad a legnagyobb ajándékot. Te igazán nagyon sokat tettél. Köszönöm.

És bár sosem találkoztunk, de miattad is ismertem meg azokat a hihetetlen, csodálatos, gyönyörű, s persze hülyeségeket csináló, elbaszott életet élő, mindenféle embereket, akikkel most a felnőttkori szétszóródásban is egyek voltunk, most, hogy te meghaltál, és megint összehoztál minket. Az egyikük egy reptér üres várójában volt egyedül, mikor megtudta, hogy meghaltál. A kibaszott mobiltelefonjába, a valós élettel általában köszönőviszonyban sem lévő Facebookra sírta ki a bánatát. A másikuk egy tárgyaláson volt egy másik ország fővárosában, és ki kellett mennie, otthagynia az öltönyös pöcsöket, akik úgysem értenék (és talán mégis, mert emberek ők is), hogy ne ott zokogjon. Volt, aki alig tudta megtartani az óráját, de végül velem beszélte ki a lelkét is, mert annyi év után még mindig összetart minket többek között a te zenéd, Chris.
Elmesélem azt is, én hogyan vettem hírét a halálodnak. Hajnalban ébredtem, amikor te még tán a színpadon voltál. Mindig korán ébredek, de most nem bántam, mert 6-ra fogorvoshoz kellett mennem. Az rakott valami gyógyszert a fogamba, aminek a keserűségét még most is érzem. Ez az íz már mindig a te halálodra fog emlékeztetni. És aztán otthon kellett maradnom valamiért, csak a szokottnál jóval később mentem be a munkahelyemre. Felültem a villamospótló buszra, leraktam a telefont, miután a feleségemmel megbeszéltem, amit meg kellett, majd nyomban visszahívott, hogy meghaltál. Szerintem lehetett volna tapintatosabb, de nem haragszom rá. Viszont azt hittem, összedől a világ. Micsoda?! Ilyen nincs. Baszdmeg. És még nagyon sokáig tartani kellett magamat, míg beértem a munkahelyemre, ahol aztán végre hallgathattam a zenédet, és folyhattak a könnyeim, mert folytak, baszki, mert te biztos pont voltál az életemben, és tudom, hogy elmúlik az ifjúság, de te nekem mindig az a rockisten maradsz, az a dühöngő Jézus… És aztán látni a Facebookon, hogy igaz, hogy nem kamu az egész, és látni a barátaim fájdalmát… Te hoztál össze minket, mert most mind megöleltük egymást, csak a legtöbben sajnos nem a valóságban, pedig végül is ennyi kellene csak: megölelni egymást. Szeretni. Téged hogy az istenbe nem ölelt meg senki?! „Now it seems like too much love is never enough” Szóval nem, ez a szeressünk, ez nem hippi szöveg. Ez az egyetlen esélyünk, hogy túléljünk, hogy legyen élhető élete a gyerekeinknek, és momentán gyűlölök mindenkit, aki ez ellen tesz, kezdve a politikusokkal és a médiával, mindenkivel, akinek hatalma van, és nem használja jóra. Emiatt nem vigasztal, hogy ők is meghalnak majd, nem csak én, s különösen ilyenkor idegesít, amikor egy ilyen sok jót adó ember meghal.
Please, mother mercy
Take me from this place
And the long winded curses
I keep hearing in my head
Words never listen
And teachers, oh, they never learn
Now I'm warm from the candle
But I feel too cold to burn
He came from an island
And he died from the street
And he hurt so bad like a soul breaking
But he never said nothing to me

So say hello to heaven, heaven, heaven...
Say hello to heaven, heaven, heaven, yeah

New like a baby
Lost like a prayer
The sky was your playground
But the cold ground was your bed
Poor stargazer
She's got no tears in her eyes
Smooth like a whisper
She knows that love heals all wounds with time
Now it seems like too much love is never enough
You better seek out another road
Cause this one has ended abrupt

Say hello to heaven, heaven, heaven...
Say hello to heaven, heaven, heaven...
Say hello to heaven, heaven, heaven...

I never wanted
To write these words down for you
With the pages of phrases
Of all the things we'll never do
So I blow out the candle and
I put you to bed
Since you can't say to me now
How the dogs broke your bone
There's just one thing left to be said

vasárnap, május 13, 2018

40 éves lenne a HOBO BLUES BAND, de nem lett... – Budapest, Barba Negra Track, 2018. május 4.

40 éves lenne a Hobo Blues Band, de nem lett... – így a koncert címe, s valóban: a HBB 2011-ben oszlott fel, még utoljára kétszer is megtöltve a Papp László Budapest Sportarénát. Nem volt hát meglepő, hogy az annál jóval kisebb, cserébe szabadtéri Barba Negra Track nézőtere csurig megtelt. Ennyi év után újra látni a magyar blues- és rocktörténelem legendáit – s meglehet, így, ebben a formában utoljára, ezt nem lett volna szabad kihagyni. És az is egyfajta szabadság, hogy mi jó pár ezren ott lehettünk…

csütörtök, május 03, 2018

Operation: Mindcrime 30


Ma 30 éve jelent meg a Queensrÿche harmadik albuma, az Operation:Mindcrime. Minden idők egyik legfontosabb metal lemeze, egy olyan konceptanyag, mely nagyon sok mindent megváltoztatott ebben a zenei irányzatban.

Konceptalbum, egy történetet mesél el, mely mindenek fölött a ’80-as évek végi Amerikáról szól, de tágabban nézve az egész nyugati civilizációról. Három főszereplője van. Nikki egy lecsúszott figura, akinek Dr. X ad életcélt. Utóbbi egy underground politikai mozgalom karizmatikus vezére, aki szerint igazi változást csak vérrel lehet elérni, és a drogok és némi hipnózis segítségével ráveszi Nikkit, hogy bérgyilkosként dolgozzon neki. A harmadik pedig Mary nővér, az apácává lett prostituált, aki Nikkinek a drogot és a vigaszt szállítja, és akibe Nikki beleszeret. Az album végére érve megmarad a kínzó rejtély, hogy mi is történt pontosan velük és köztük – ám ez csak az egyik zseniális eleme az albumnak. Zeneileg úgy volt újító és progresszív, hogy nem is igazán merített a progresszív rock hagyományaiból – a zene tökéletesen közvetíti a történet hangulatát, fordulatait, és azóta sem csinált senki ehhez hasonlót.

’88-ban még Reagan volt az Egyesült Államok elnöke. Az, hogy metal lemezen politikus szövegek legyenek, már nem volt újdonság, ám Geoff Tate énekes pengeéles társadalomkritikája és politikai meglátásai új dimenziót nyitottak. És az a durva, hogy három évtizeddel később minden ugyanúgy van, s nem csak ott, de itt is.
Például:
„Belefáradtam az összes szarba,
Amit a tévében tolnak
A kommunista tervről,
És az összes gyanús prédikátorba,
Aki a pénzemért koldul,
S közben svájci bankszámlája van
És a titkárnőjét kúrja

Mind a Penthouse-ban szerepel már,
Vagy a Playboy magazinban,
millió dolláros sztorikat mesélnek el
Asszem, Warholnak igaza volt
Azzal a tizenötperces hírnévvel,
Mindenki használja, mindenki árulja…” (Revolution Calling)

„A rendszer azt tanítja, a törvény előtt egyenlőek vagyunk,
De az utca a valóság, a gyengék és szegények elbuknak” (Speak)

„A vallás és szex a hatalom játékszerei,
Manipulálják az embereket a pénzükért,
Eladják a bőröd, eladják Istent,
A számok ugyanúgy néznek ki a bankkártyájukon,
A politikusok nemet mondanak a drogokra,
Míg mi fizetjük a dél-amerikai háborúkat*

Üres szavakkal oltják a tüzet
Míg a bankok egyre híznak,
És a szegények szegények maradnak,
A gazdagok tovább gazdagodnak,
A zsarukat meg lefizetik,
Hogy félrenézzenek,
És az egy százalék uralja Amerikát” (Spreading the Disease)

*Tate koncerteken jellemzően az épp aktuális háborús országot énekelte ide, és harminc év alatt sosem fordult elő, hogy ne lett volna valahol háború, amihez az USA-nak is köze volt…

Ennyit a politikáról. Most jöjjön a személyes rész.

I remember now…

Nem harminc éve ismertem meg az albumot. Valamikor ’89 elején, kezdő metalista koromban hallottam a Rockstúdió nevű tévés műsorban, mert akkor még volt ilyen, hogy meg fog jelenni a Metal Hammer magazin magyarul. Pesten járva az egyik újságárusnál sikerült beszerezni az elődjének, a Metallica Hungaricának az utolsó számát. Abban volt egy interjú a Queensrÿche két tagjával, melyet a két Laci (Lénárd és Cselőtei) készített. Nem csak maga az interjú, de Laciék lelkesedése is meghatározó volt számomra. A gondolkodó ember metal albuma, a metal Pink Floydja, ilyeneket olvastam a Mindcrime-ról, és mivel a Floyd már előtte is kedvenc volt, igyekeztem is megszerezni. A Rockstúdióban leadtak pár dalt az albumról, és rongyossá néztem a videóra felvett tévéműsort ezek miatt. Így született meg bennem a bizalom a Metal Hammer iránt. Ők hozták el nekem azt, ami az egész életemet megváltoztatta. „It turned my life around”, ahogy a The Missionben énekli Geoff.
Elementáris erővel hatott rám ez az album. Azelőtt is, azóta is nagyon sok zene volt rám óriási hatással, formálta a világképemet, juttatott el újabb gondolatokhoz és érzésekhez, új emberekhez és helyekre. De egyik sem úgy és annyira, mint a Mindcrime. Nekem ott falun (jó, nagyközségben) nem volt senki, aki ismerte volna, de én megismertettem néhányakkal. Mert ez olyan cucc volt, hogy mindenkinek meg akartad mutatni, hogy ilyen zene, ilyen szövegek, ilyen rejtély létezik. Körbejárta az országot egy névtelen hős tökéletlen, mégis fontos fordítása. Levelezésbe kezdtünk emberekkel, lázban voltunk, mert éreztük, hogy ez, hiába Amerikáról szól, egyben hozzánk is szól. Akkor volt a rendszerváltás. Akkor még voltak reményeink. És akkor nem folyt egy csepp vér sem, csak mondom…
Ugyanakkor ma már látom, hogy ez egy végtelenül szomorú album. I Don’t Believe in Love, „nem hiszek a szerelemben”, így az egyik dal. Ma már abban nem hiszek, hogy egy 14 éves gyereknek ilyet kellett volna hallgatnia… Senkinek nem a hibája. De sosem tudom meg, mennyivel lett volna kevesebb csalódásban részem, ha nincs ez az album. Ha nem remélem én is, mint A., hogy valaki jön és mindent rendbe hoz a szerelmével, és elrejti az összes könnyemet a föld alá, és én is az övét…
Mégis, ha nincs ez az album, sosem kerültem volna a Hammerhez. Nem ott dolgoznék, ahol most dolgozom. Nem ismerném ezt a rengeteg csodálatos, értékes embert, akiket mind-mind a zene miatt ismertem meg. Nem lettek volna a gyönyörű szerelmeim. Nem lennének azok a máig meglévő, igazi barátságaim, ha nincs a Mindcrime. És így tovább.

Harminc kibaszott év. Akkoriban még a hard rock/metal alapvető lemezei sem voltak ennyi idősek. Az első Led Zep volt 20 éves, az első Sabbath 18. Hova lett mindez? Hol van most? Most, ahogy hallgatom a lemezt, ugyanaz a borzongás jár át, ugyanúgy libabőrös leszek tőle, mint annak idején, mikor rákattantam. Sosem vitt a drogok felé (hogy is vitt volna, amikor arról is az igazat mutatta), de felnyitotta a szememet a világ valóságaira. Ha meghallgattad és felfogtad, sosem tudtál többé ugyanúgy nézni a társadalomra, a politikusokra. Nem váltál tőle megtéveszthetetlenné, de kritikussá tett, hogy ne fogadj el csak úgy semmit, amit a szádba adnak, nézz meg mindent jól, mielőtt elfogadod. A hatalom ma is azon dolgozik, hogy ostobák legyünk, mert akkor lehet minket irányítani, és jó fogyasztóvá tenni. És mégis, hiába látjuk sokan, ez nem elég. Így is ők uralkodnak. A kisember továbbra is megszívja. Szó sincs arról, hogy a nép által választottak a népért dolgoznának. Lehet, hogy az én életemet megváloztatta a Mindcrime (ez a szó amúgy Orwell 1984-éből jön, magyarra gondolatbűnnek fordították), de a világot nem. Nem eléggé. (És nyilván nincs köze ahhoz, hogy kb. tíz évvel később az ENSZ ezt a napot, május 3-át nyilvánította a Nemzetközi sajtószabadság napjává.) De azért csak hallgassátok meg. Jobb látni valamennyit az igazságból, és szenvedni miatta, mint a tudatlanság mocsarában tespedni, és soha meg nem ízlelni az igazi életet, ami a tiéd, és nem a hatalomé.
„How many times must I live this tragedy
How many more lies will they tell me
All I want is the same as everyone
Why am I here, and for how long” (Eyes of a Stranger)

szombat, április 21, 2018

Az Irodalom visszavág - magyar írók és a rock/metal zene

A Tisza Katával készült interjúmkor merült fel bennem az ötlet, hogy megkeressek néhány olyan írót-költőt, akikről tudtam, hogy hallgatnak rock-, netán metal zenét. Akkor még nem sejtettem, hogy annyira sok további író-költőről derül majd ki, hogy ilyesmit is szeret, hogy végül 8 részes sorozat lesz belőle a Hammer honlapján. És biztos van, aki kimaradt, mert nem is tudtam róla, vagy ha megkerestem is, nem vállalta - de, ha jól számolom, 38 író-költő így is választ adott az egyenkérdéseimre.
És ez baromi megtisztelő, és nagyon büszke vagyok erre a sorozatra.
Jó volt az is, amikor a kedvenc íróim meséltek arról, hogy miket hallgatnak, de az is, hogy e sorozat miatt fedeztem fel magamnak új írókat-költőket, akiknek a műveit azóta olvasom vagy emiatt fogom olvasni. És azt is jó volt látni, hogy mennyire sokfélék azok az emberek és a műveik, akik írnak és rockot hallgatnak. Ha varietas delectat, akkor ez a sorozat maga a menny :)
Az utolsó részt linkelem be ide (bár elképzelhetőnek tartom, hogy lesz folytatás), mert ebben megtalálni a korábbi részek linkjeit is. Köszönöm mindenkinek, aki vállalta!

kedd, április 17, 2018

Interjú Molnár Krisztina Rita író- és költőnővel

Molnár Krisztina Rita könyveit nagyon szeretem. Az elvileg gyerekeknek írt avagy mesekönyvek megannyi olyan, megélt és igazi bölcsességet rejtenek, amik az én felnőtti lelkemet gyógyítják, versei pedig úgy szólnak a felnőtt létről, hogy jobban megértem magamat és másokat is általuk. Volt hát mit kérdeznem tőle ebben az ekultos interjúban, és most is azt adta, mint az írásaiban.

péntek, március 23, 2018

Meszecsinka – Ellátóház, 2018. március 21.

A Meszecsinka 2009-ben alakult, eddig négy lemezük jelent meg, a legutóbbi (Álomban ébren) épp most nyerte el a Fonogram-díjat világzene kategóriában, de már korábban is voltak jelöltek. A név magyarul Holdacskát jelent, és egy bolgár népdalból kölcsönözték. Magam, szégyenszemre, most jutottam el először a koncertjükre, pedig már pár éve szeretem a zenéjüket. De az első alkalom igazán emlékezetes lett.

kedd, március 20, 2018

Akit Biffnek hívtak (színházi előadás)

Már másodszor láthattam magyar színpadon Christopher Moore regényének, a Biff evangéliumának színpadi verzióját – ráadásul két különféle rendezésben és felfogásban. Hat éve a Turay Ida Színház Spirit Kamaraszínháza is megcsinálta a maga változatát, s most a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán, egy apró stúdióban (a Hevesi teremben) került színre újfent. S a regény akkora kedvencem, hogy amint hírét vettem az előadásnak, nyomban jegyet is rá.
S hogy milyen volt, azt ekultra írtam le
Fotó: Éder Vera

szerda, március 07, 2018

Warrel Dane 1961-2017

Ami itt következik, azt néhány nappal Warrel Dane halála (2017. december 13.) után írtam. Ma van a születésnapja, és úgy döntöttem, csak megosztom veletek a gondolataimat.



Azt hiszem, abban, ha valakid meghal, nem pusztán az ő elveszítése fáj, hanem az is, hogy soha többé nem leszel már az, aki az ő szemében voltál. Vele hal egy részed, aki csak neki voltál. Nem jön vissza többé soha már…
Warrel Dane nem ilyen valakim volt. Nem rokon, nem barát. Találkoztunk néhányszor, de én nem adtam neki semmit. Ő nekem egy ikon volt, és akármilyen jók voltak az interjúk, amiket vele készítettem, nem merült fel bennem, hogy elkérjem az emailcímét. Most már bánom. De a múlt évi koncertje után sokat gondoltam rá, kiküldtem az Univerzumba a kívánságomat, hogy gyógyuljon meg. Ennél többre lett volna szükség…
Szóval Warrel nem olyasvalaki volt, akinek el tudnék menni a temetésére. Mégis vele halt egy részem. Magától értetődő, hogy ahogy telik az idő, egyre több kedvencünk fog elmenni, így-úgy híres emberek, akik nekünk adtak, mi meg ott voltunk a közönségben, és örültünk. Chris Cornell esete bizonyítja, hogy akármekkora közönség szeretete sem elég. És neki volt szerető családja, s az sem volt elég. Az általa írt dalokat hallgatva nincs is min csodálkozni. Ő is túl érzékeny volt erre a világra. Olyan társadalomban élünk, ahol az az elfogadott norma, az az elvárás, hogy ne legyél érzékeny. Miközben az egyik, ami emberré tesz minket, az érzékenységünk.
Warrel viszont, amennyire én tudom, egyedül volt, szinte mindig. Túl sok biztosat nem tudok róla (hiszen még a születési dátumával is folyton trollkodott… :)), de sajnos a megérzésem a 2016-os pesti szólókoncertjén beigazolódott. Láttam rajta, hogy meg fog halni. Látszott.
Szóval amit itt leírok róla, azt csak én gondolom, s nem biztos, hogy igazam van. De azt gondolom, hogy ez az ember sokkal mélyebbre ásott, mint a legtöbben a metal történetében. A sátánról, a világban lévő borzalmakról, az emberek ostobaságáról baromi könnyű ordibálni. Amúgy lehet ez hasznos is. Ahhoz, hogy egy problémát megoldjunk, előbb fel kell ismerni, hogy létezik, és el kell ismerni, hogy az probléma. Ebben a metal mindig jó volt. De ha leragadsz ott, hogy csak üvöltözöl, hogy minden milyen szar, attól nem lesz jobb semmi. És Warrel azon kevesek egyike volt, akik meg akarták érteni a problémát, fel akarták tárni annak gyökereit. A leginkább politikus meg "közéletiző" dalain is ez érződik. De nekem a legtöbbet azok a számai jelentik, amikor nem a külvilágról beszélt.
Don't be afraid to dream outside the lines
Don't be afraid of painting pictures within your mind
Don't be afraid, your path is not of sorrow
Don't be afraid, dreams are immortal
Warrel már az egészen korai időkben, már az első Sanctuary lemezen is a nagy kérdésekre kereste a választ. Hogy mi van a halál után, és mi van előtte, amiért érdemes egyáltalán élni. És azt hiszem, valahol, valamikor rossz utat választott. Miközben tudta, hogy a válaszok belül vannak, olyan mélységekbe ásott, ahova nagyon kevesen merészkednek, és ő maga sem tudta feldolgozni…
Van ez a kb. buddhista mondás, hogy a hegy tetejére több úton is fel lehet jutni. Meglehet, ha lett volna Warrel mellett valaki, aki szereti úgy igazán, vagy lett volna előtte valaki, aki segíti az útján, sosem lett volna belőle alkoholista. De ez olyasmi, ami nagyon keveseknek adatik meg. Ahogy nagyon kevesen vannak azok is, akik képesek felülemelkedni bármely függőségükön. És nem csak az olyasmik taszítanak függőségbe, mint az ital vagy a drogok. A reggeli kávé, a zenehallgatás, az, hogy mindig kell, hogy legyen valakid, és még sorolhatnám, ez mind-mind függőség. És azt hiszem, most, 42 évesen, zene-, könyv-, film-, és még-halom-egyéb-függőként, hogy ez mind azért is van, mert nem merünk szembenézni a halállal. Nem tudunk. Nem lehet felfogni. Hogy egyszer majd mi sem leszünk.
Warrel pedig megpróbálta. A dalai alapján azt gondolom, nagyon sok mindent talált, de békét, szeretetet, Istent nem. Azt hiszem, érezte, talán tudta, talán meg is élte, hogy "Több dolgok vannak földön és égen, (…) mintsem bölcselmetek álmodni képes", de talán túl sok mást, félelmetest és félelmet talált mellé. Nem tudom, miket élt meg. Nem tudom, tényleg azért ivott-e, mert nem bírta elviselni a körülötte levő semmit, és a válaszok hiányát odabenn. Azt sem tudom, hogy amit én találni vélek, az valóban van-e, s nem csupán por és hamu leszek-e, ha meghalok, és semmi más. De azt tudom, hogy ennek a világnak totálisan mindegy, miben hiszek, és bár a mélység, az éjsötét semmi nekem is nap mint nap az arcomba sikolt és igyekszik megtépázni az elmémet, azért valamit én találtam, azt hiszem. És mélységesen elszomorít, hogy Warrel, aki sokkal messzebbre ment, mint én valaha, nem találta ezt meg, holott ott volt benne, még a dalaiban is.
Egy barátommal beszélgettünk róla, hogy vajon miért nem lett Warrel soha sikeresebb. A Dead Heart in a Dead World (milyen cím ez…) idején voltak a csúcson a Nevermore-ral, akkor sokan, akik előtte meg utána nem tudtak kapcsolódni a zenéjükhöz, megszerették őket. Pedig az is irdatlan mélységekkel volt tele. Szóval azt gondolom, a Nevermore-t, de már a Sanctuaryt is, meghatározta Warrel személyisége, és amiről énekelt (és ami beszőtte a zenét, az egész hangulatát is), az sokszor egész egyszerűen túl sok volt a legtöbb embernek. Mert Warrel gondolkodó és érző ember volt (abban az értelemben, hogy nem tudott másmilyen lenni), és szembesítette a hallgatót. A halállal, az élet értelmetlenségeivel, a világ romlásával, azzal, hogy kell lennie valaminek, kell találni valamit, aminek van értelme, és amiért megéri szenvedni. És ő szenvedett. Olyan figura volt, mint Poe vagy Lovecraft: túl sokat látott, és ez magányossá tette. És szembenézni a halállal és mellé még az életben is magányosnak lenni… Ki bírná ezt ki?! Nem csoda, hogy ivott. Bár megvolt benne az a késztetés, az a belső tűz, és az a szenvedés is, ami a megvilágosodás felé löki az embert, ő valahol kisiklott. És ezt nem kritikaként írom, félre ne értsd. Néha úgy látom, megvilágosodni könnyű. Megtenni azt a lépést viszont iszonyatosan nehéz, az egész emberi élet legnehezebb lépése. Szembenézni önmagunkkal és a léttel, azzal, hogy a test romlandó, és nem biztos, hogy jut elég idő megtalálni a kiutat. Warrel ezt néha mesterségesen próbálta megoldani – legalábbis egyik-másik dala alapján úgy sejtem, kísérletezett kábítószerekkel is. És Isten tudja csak, hogy megszületett volna-e annyi zseniális zene az ilyen-olyan tudatmódosítók nélkül. Warrel is Seattle-i volt, ott nagy hagyománya van ennek, meg az emiatti elpusztulásnak… Layne Staley, Andy Wood, Kurt Cobain, Chris Cornell, és még sorolhatnám… Egyikük sem azért csinálta, amit csinált, hogy ezrek és milliók hallgassák. Hanem mert nem volt más választásuk: belenéztek a mélybe, és nem bírták elviselni. Senki nem marad ugyanaz az ember, ha egyszer szembenéz a halállal, és senkinek nincs joga megítélni őket. Amíg nem élted meg ugyanazt, addig nem tudhatod. És ez a világ, ez az elbaszott társadalom attól is ilyen élhetetlen, hogy mindenki kurvára okos, és mindenki megítél mindenkit, holott szart sem tud róla… Hagyjatok már élni mindenkit úgy, ahogy van! Keressétek végre magatokban a hibát, ne mindig másokban! És ha megtaláltátok, és meg fogjátok, mert emberek vagytok, és embernek lenni annyi, mint hibázni, akkor lássatok neki kijavítani. Az a valami. Az az, amiért megszülettünk.
Igen, és még akarok írni arról, nekem mit jelentett Warrel zenéje. Először úgy '90-'91-ben láttam, a Sanctuary Future Tense klipjét. Akkor már Queensryche rajongó voltam, és nyomban érdekesnek tűnt a csapat, lévén szintén seattle-iek. Sokkoló élmény volt az a klip. Úgy zúztak, mint egy thrash banda, de közben úgy énekelt az a szőke őrült, ahogy mondjuk Rob Halford. Teljesen kész voltam tőle. Plusz véglegesen eldöntöttem, hogy márpedig megnövesztem a hajamat. Olyan derékig érő, mint nekik volt, sosem lett, és még sorolhatnám, mi minden nem lett meg, amit akkoriban szerettem volna. Viszont az Into the Mirror Black bekerült azon lemezek közé, amik örökre, kitörölhetetlenül belém égtek.
Aztán feloszlottak, és úgy 5 évet kellett várni, hogy Warrel visszatérjen. Addigra a grunge és a pop-punk minden metalt kiölt a médiából, és a Nevermore egy végtelenül sötét, depresszív, mégis erőteljes anyaggal válaszolt minderre. Újabb megrázó élmény. Majd az EP, azokkal a kristálytiszta, gyönyörű dalokkal, és aztán a The Politics of Ecstasy, ami maga volt a tökély. Azt gondolom, hogy a metal '90-es évekbeli túlélése egyrészt a Paradise Lostnak köszönhető, mert amikor a hagyományos metal irányzatok teljesen underground szintre szorultak vissza, és számtalan zenekar adta fel, akkor ők mutattak új irányt. Azt is gondolom, hogy Bruce Dickinson két szólólemeze (az Accident és a Chemical) mutatták meg, hogy lehet még újat és igazán súlyosat alkotni a tradicionális heavy metalban. És hálásak lehetünk a Hammerfallnak meg a többi, Accept/Manowar/Maiden/Priest témákat újrahasznosító bandának, mert a nagyobb közönség számára ők hozták vissza a metalt, noha szerintem minimális, amit ténylegesen hozzátettek a zenéhez magához. Viszont a Nevermore volt az, aki képes volt a régit valahogy megújítani. Náluk egybeforrt a Priest és a Queensryche öröksége a Death/Carcass/Morbid Angel-féle technikás, progresszív death metallal, meg azzal, hogy Warrel képes volt aktuális témákról is úgy fogalmazni, hogy az túlmutasson a szimpla ökölrázáson és szájhabzáson. Nyilvánvaló, hogy túl intelligens, túl agyas volt mindez az átlagembernek. Hogy túl súlyos volt a tradicionális heavy metal híveinek, és túl dallamos a brutál zenék rajongóinak. Igen, a Dead Heart… működött, a Heart Collector szerelmi fájdalmát például elég sokan át tudták érezni (korábban a Dreaming Neon Black-ét még kevésbé…), és biztos vagyok benne, hogy underground szinten nagyon sok emberre, és azon belül is sok zenészre hatottak. De Warrelt most az egész metal világnak siratnia kellene, nem csak egy underground körnek. Tudom én, hogy az ő hatását nem lehet a legnagyobbakéhoz mérni, de attól még amit csinált, az mérhető hozzájuk.
Még aznap, hogy meghalt, olvastam a Blabbermouth-on, hogy a zenészek, akikkel Brazíliában épp a második szólólemezén dolgozott, még nem döntötték el, hogy befejezzék-e vendégénekesekkel az anyagot. Warrelnek már nem maradt ideje felénekelni. És én azt gondolom, hogy ez az a kivételes eset, amikor meg kellene csinálni. Senki nem pótolhatja őt, senki nem lesz képes úgy elénekelni, ahogy ő tette volna. De az élete volt ez, és szeretném tudni, az utóbbi években miket írt, mik foglalkoztatták. Mert Warrel ugyan nem volt az ismerősöm, de amit csak csinált, az visszhangot keltett bennem. Először azt, hogy lehet máshogy is metalt csinálni, hogy lehet bátran kísérletezni zenében és szövegben is. Aztán azt, hogy vannak utak, és hogy nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy a hétköznapi valóság nem minden, és hogy a hatalomnak, a rendszernek az az érdeke, hogy a hétköznapi ember mégse eszméljen rá erre. És alighanem a második szólóalbum az egyetlen esélyem, hogy megtudjam, mi járt a fejében. Mérhetetlenül sajnálom, hogy nem volt mellette senki az évek folyamán, aki segített volna neki, aki ki tudta volna hozni őt a maga alkotta börtönből. Hogy nem talált rá arra a kristálytiszta belső hangra, amin pedig annyi dalában énekelt.
Sokszor tapasztaltam már, hogy egy zenész, vagy bármely más művész a legjobbját a dalaiba teszi bele, és hogy nagy árat kell fizetnie érte. Nehéz meghatározni, hogy egy olyan embernél, aki kiáll a színpadra, hogy előadja a maga dolgait, mennyi az exhibicionizmus, mennyi az egó, és mennyi az isteni szikra. Nem ítélem el én azokat sem, akikben az utóbbi nem mutatkozik meg. De Warrel Dane-ből ragyogott. És lehet, hogy az alkohol vitte el, meg a szívét ért megannyi törés és fájdalom, és az, hogy "I have never seen God", de amit maga után hagyott, a zenei öröksége, abban nem az egó sütkérezik, az nem az alantas én sugaraitól fénylik. Nagy tanítás Warreltől az is, hogy óvatosnak kell lenni, hogy hova, milyen mélyre ásol, milyen utakat választasz, mert könnyen megsérülhetsz, ahogy vele is történt. De mindeközben, azt remélem, ő maga is közelebb került ahhoz a ragyogáshoz, ami még az olyan, éjsötét és fájdalmas dalaiból is árad, mint a No More Will…
Remélem, Warrel, most már megérkeztél arra a helyre, amiről a SorrowedMan-ben énekeltél. Hitem szerint ott vagy már…
Take me away to the quiet place
Where the doors of perception open wide
Smiling faces greet me there
Loved and lost, lost inside
Take me away to the netherworld
Where we dance in the waves, the universe shines
The place that holds my beautiful dream
When I awake, I look to the sky and
Pray that I will live forever
The sorrow man will not be me
Today I'll change my life forever
For what I've seen must surely be
Fly me away on the wings of a dove
To the temple of knowledge we can fly
Smiling inside, peace so clear
One with the all, one within mind
Fly me away to a better world
Where there's no more war and can be no shame
The place that holds the great mystery
When I awake, I look to the sky and
Pray that I will live forever
The sorrow man will not be me
Today I'll change my life forever
For what I've seen must surely be
Here I am, body and soul
Flesh and blood, on this stage I play my role
No, there's no time left for gazing at the sky
No, there's no time left, kiss the wind goodbye and
Pray that I will live forever
The sorrow man will not be me
Today I'll change my life forever
For what I've seen must surely be
In the eyes of the sorrowed man...

kedd, január 02, 2018

Best of 2017

• Könyv
Eckhart Tolle: A most hatalma
Legjobban tetsző fotós könyvek:
Könyvileg vegyes év volt ez, jó, de jó pár olyan könyv került fel a listámra, amiről nem én írtam a cikket. Klassz volt az is, hogy több íróval (Tisza Kata, Erlend Loe, Szöllősi Mátyás) interjúzhattam is, mind remek élmény volt. Ahogy az is, hogy dolgozhattam a Philip Pullman-féle Északi fény trilógia új kiadásán és a végre elkészült folytatás/előzményregényen. Mi több, életemben először lefordítottam egy könyvet is. Nem valami nagy cuccot, egy mesekönyvszerűséget, mely Tolkien életéről szól, de jó volt vele molyolni.


• Film
Idétlen időkig (végre megnéztem, és örök kedvenc lett belőle)
És két különlegesség:
Az a fura, hogy moziilag ezt az évet kevésbé éreztem erősnek, legalábbis kevesebbszer jutottam el moziba, és úgy tűnt, nem szól most annyi film hozzám. Mégis hosszabb listát írok azokról, amik emlékezetesek, amiket DVD-n is meg akarok venni, mint múlt évben.

Bizony, ebben az évben olyan sok különféle fotós kiállításon jártam, hogy van miért külön emlegetni őket. És ezek csak azok, amelyek a legjobban tetszettek (és a Kornissra még el sem jutottam).


• Koncert
Fates Warning / A New Tomorrow, A38
Nomad / Slogan, ShowBarlang
Dream Theater, Tüske csarnok
Mastodon / Ørdøg, Barba Negra Track
Avatarium, Dürer kert
VoiVod / Perihelion, Dürer kert
Aebsence, Kék Yuk
Sólstafir / Myrkur, A38
Időrendi sorrend, bár nehéz lenne megmondani, melyik tetszett a legjobban. És nem is tudom, volt-e valaha olyan év, amikor elmondhattam, hogy az év végi 20-as albumlistám első négy helyezettjét is láthattam élőben. Döbbenet. És hogy amiket fel sem tettem a listára, azok is jók voltak. És mennyi koncertre el se jutottam!


• Dalok
...és némi bónusz hardcore arcoknak

2017 simán durvább év volt, mint 2016, amikor még azt hittük, hogy, pedig dehogy.
Azért ilyen kultúr értelemben frankó év volt szerintem, amint fentebb látható. Kivéve, hogy meghalt Chris Cornell és Warrel Dane. Nekik még nagyon nem kellett volna...
Ami még jó volt ebben az évben számomra: eljutottam pár napra Bergenbe, s azóta együttérzek a Monty Python-féle kék papagájjal: én is vágyok vissza a fjordokra. Megjártam a birminghami Photography Show-t (mivel kivételesen pont a London Book Fair után tartották), az is jó élmény volt. Persze rengeteget fotóztam is, bár a Flickr-en egy fia képemet nem válogatták be az Explore-ba. Úgy fest, a közízléstől távol járok, de az észlelhető művészi színvonal számomra még elérendő magasságokban van. Sebaj, az élmény a fontos. Továbbá ebben az évben írtam a FotóVideó magazinba jó pár cikket, főleg teszteket ilyen-olyan fotós cuccokról, de oda is készítettem néhány frankó interjút, amikre büszke vagyok. De ennek a történetnek valószínűleg el is jött a vége (bár még van pár bevállalt és megírandó cikk előttem), mert úgy vagyok vele, hogy a hobbimban nem akarok senkivel harcolni, arra ott van az élet többi része, nem? De gond egy szál se, jó, hogy részese lehettem annak a lapnak is.
És annak is nagyon örülök, hogy elindítottam a Hammer honlapján Az irodalom visszavág - Magyar írók és a rock/metal zene sorozatot, melyből 3 rész jelent meg '17-ben, és lesz még jó pár '18-ban.

És akkor kívánom, hogy 2018 végre igazán, tényleg jó év legyen mindannyiótoknak! Ragyogjatok, legyetek a mostban (Tolle nyomán), és ha sikerült, mutassátok meg nekem is, hogy kell :)

vasárnap, december 31, 2017

Északi fény: Värttinä / Mari Boine koncert, MüPa, 2017.12.18.

Ahogy a MüPa honlapja írta, „a skandináv világzene két kultikus előadója” lépett fel a magától értetődőnek tűnő, de a koncerten számos értelmezéssel gazdagodott „Északi fény” esten
A finn Värttinä esetében tudtam, hogy vidám, tempós, de a mélységeket sem nélkülöző koncertre számíthatok, és nem is kellett csalatkoznom. A számi Mari Boine zenéjét viszont szégyenszemre nem ismertem korábban, ám a koncertje megindító és gyönyörű volt. S így egyben az egész az év egyik legjobb élménye számomra.

szombat, december 30, 2017

Vancsó Zoltán - könyv, interjú, slideshow

Vancsó Zoltánt jó ideje napjaink egyik legizgalmasabb, legegyedibb látásmódú fotósának tartom, és ebben az évben elég sokszor volt szerencsém a munkásságával foglalkozni.
Először is, írtam a legutóbbi fotóalbumáról, melynek Facebook – Az első évek 2010-2015 a címe.
Aztán készítettem vele egy meglehetősen őszinte és engem legalábbis felvillanyozó interjút, mely két részletben jelent meg, egyik fele az ekulton, másik fele a FotóVideó magazinban (utóbbiban nyomtatott formában is).
S bár sajnos ebben az évben egyetlen workshopjára vagy táborába se jutottam el (utóbbiban még sose jártam), viszont ott voltam a Lurdy moziban a Zoltán Képszínháza: Fakuló szezon - Vakáció és válság analógiája c. slideshow vetítés ősbemutatóján. 2017-ben kijutott nekem a remek és emlékezetes fotós kiállításokból (Salgado, Alex Webb, Elliott Erwitt, Sziget 25 (Benkő Imre egyik képén én is látható vagyok), Bruno Barbey Frankfurtban, Vivian Maier (bár ez a kiállítás pont nem volt annyira lenyűgöző)), de egyik sem adott ilyen sajátos élményt. Ez a slideshow vagy diaporáma vagy diavetítés ugyanis egyszerre volt kiállítás és mozi. Zoltán zseniálisan válogatta hozzá össze a képeket és zenéket, amelyek külön-külön is nagy élményt jelentettek volna, de így meg szinte sokkoló volt, jó értelemben.

Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen + interjú, miegymás

Számomra az év egyik leginkább meghatározó élménye volt Tisza Kata új könyve. Nálam tiszta lappal indult a hölgy, a 10 évvel ezelőtti felhajtásról mit sem tudtam, de nem is érdekelt. Ritka és nagyon jó élmény, hogy belelapozok egy könyvbe, és pár sor után tudom, hogy KELL. Az Akik nem sírnak rendesen ilyen volt, de sokkal többet adott, mint elsőre gondoltam. Rengeteg-rengeteg élettapasztalat, keresetlen őszinteséggel kimondott igazság van benne. Olyanok, amiknél legszívesebben felkiáltottam volna, hogy "igen, ez az, ezt mondom már mióta, hiába", meg hogy "azt az eget, ez de nagyon betalált", meg hasonlók. Megosztó könyv, ahogy Kata személyisége is, de szerintem leginkább azért megosztó, mert amikről beszél, azokkal a többség nem mer, nem szeret, nem akar szembenézni - pláne, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz. És jobb úgy menni elébük, hogy készülsz rá, hogy gondolkodtál már rajta...
Tisza Kata. Fotó: én
Aztán volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy (illetve kettő) felolvasóestje Katának, Másik Jánossal közösen. Az is döbbenetes élmény volt, azért is, ahogy Kata felolvasott, de azért is, ahogy János énekelt, meg a kettejük közötti kölcsönhatás miatt is. Erről is írtam cikket, a YouTube csatornámra meg felraktam pár videót is, amiket ott készítettem.
S végül júliusban interjúztam is Katával. Másfél órát vettem fel, és sokkal többe került leírni, és égett a képemről a bőr, hogy olyan sokára készültem el vele, de nem vesztett semmit az értékéből közben sem. Szerintem baromi jó interjú lett, nem miattam, nyilván, hanem amiket mondott, és persze olyan hosszú, hogy önmagában is kitenne egy könyvet. Ekulton két részletben jelent meg, ez itt az interjú első fele, a második fele meg az első végén lévő linken található.