A két előzenekar kimaradt, bocs. Darab aszongya, a Shapat Terror (ahol a volt Polly Is Dead-es Sohi is zenél) olyan volt, mint a Kyuss, némi Floodgate-tel. A Mangod Inc. meg, benne 3 ex-Cadaveres De Tortugas taggal, amolyan modern rock/metal dolgot nyom, a klipjükről a Stabbing Westward jutott eszembe. Szóval sajnálom, hogy kimaradtak. Majd legközelebb.
Amúgy is jelentős erőfeszítésbe került, hogy éjjel, esőben-hidegben, egy átdolgozott nap után elinduljunk a koncertre. De a Wall Of Sleep most sem okozott csalódást. Ráadásul találkoztam egy egri ürgével, aki a régi Leukémia-korszak emlékére legurult a lépcsőn, hogy ezzel fejezze ki tiszteletét Füleki Sanyi gitáros előtt. Sándorunk ugye alapítója volt a legendás HC bandának (mely mostanság újra létezik), aminek Holdampf Gábor, a WOS énekese is tagja volt egy ideig. Épp velük beszélgettünk, mikor a fickó előadta a produkcióját. Megindító volt, tényleg. :-)
Nem különben maga a koncert! Ugyan az előadott dalok listája nem sokban tért el mondjuk a júniusi Kulti-beli műsorétól, és Sanyiék a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatják, ha az ember olyasmit kérne tőlük, amit amúgy ritkán tolnak (pl. Inside Garden), de ez mit sem változtatott azon, hogy megint hozták, amit szoktak. Az pedig a tömény, Sabbathista doom muzsika, akkora Feelinggel, avagy annyi érzéssel, ahogy csak a legnagyobbak tudják. S mindezt jó kedvűen csinálják a tagok. Külön színfolt az amúgy nagyon is egységes, baromi erőteljesen és húzósan zenélő gárdában a legújabb/legifjabb tag, Kemenczei Balázs, aki az erősen Panterás zenét játszó Stonedirt-ben is gitározik. Balázs, szemben a többiekkel, komoly erőket vet be a különféle metalos pózok és villantások felsorakoztatására. Széles terpesz, Dimebag-es és Zakk Wylde-os hajlóbálás, különféle vicsorok, meg amit akartok, de akármennyire is elüt a többi vén rókától (akik különben a maguk módján ugyanolyan élvezettel muzsikálnak), jót tesz az egésznek. Szóval a legkevésbé sem rosszból mondtam.
És persze a közönség is boldogan léggitározta-headbangelte-énekelte végig a koncertet. Mindegy volt, hogy Hands of Dust-Ornaments of Heaven-I Sleep jellegű belassult témák görögtek alá a színpadról, vagy olyan gyorsabb, pörgősebb nóták, mint a Far Away From Sunrise, az On Pain Of Birth meg a Time Of The Goblins, a doomsterek odáig voltak meg vissza. A Sabbath-féle Children of the Grave-nél meg pláne. Személy szerint nekem most a Sun Faced Apostles meg a The River tetszett a legjobban, két megragadóan hangulatos dal. De mind ott volt; egy pillanatig nem éreztem úgy, hogy maradtam volna inkább otthon.
Arról nem is beszélve, hogy végre volt két új szám is! Az egyik, aminek nem ugrik be a címe, amolyan lazább darab, kis kellemes, jól esett. A másik meg a Stabat Mater, a leendő albumcímadó, ami egyértelműen koncertfavorit lesz azokkal a böhöm riffjeivel.
Gyönyörű koncert volt ez, kis mértékben gyógyszer, de nagymértékben orvosság. Mert érdekes módon amíg szólt a doom, nem igen kellett köhögve megfulladnom, ami pedig amúgy ezekben a napokban kinéz. Ennyit arról, hogy van-e pozitív energia a metal zenében. (Hiszen a lépcsőn-guruló-manusnak sem lett semmi baja…)
Amúgy is jelentős erőfeszítésbe került, hogy éjjel, esőben-hidegben, egy átdolgozott nap után elinduljunk a koncertre. De a Wall Of Sleep most sem okozott csalódást. Ráadásul találkoztam egy egri ürgével, aki a régi Leukémia-korszak emlékére legurult a lépcsőn, hogy ezzel fejezze ki tiszteletét Füleki Sanyi gitáros előtt. Sándorunk ugye alapítója volt a legendás HC bandának (mely mostanság újra létezik), aminek Holdampf Gábor, a WOS énekese is tagja volt egy ideig. Épp velük beszélgettünk, mikor a fickó előadta a produkcióját. Megindító volt, tényleg. :-)
Nem különben maga a koncert! Ugyan az előadott dalok listája nem sokban tért el mondjuk a júniusi Kulti-beli műsorétól, és Sanyiék a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatják, ha az ember olyasmit kérne tőlük, amit amúgy ritkán tolnak (pl. Inside Garden), de ez mit sem változtatott azon, hogy megint hozták, amit szoktak. Az pedig a tömény, Sabbathista doom muzsika, akkora Feelinggel, avagy annyi érzéssel, ahogy csak a legnagyobbak tudják. S mindezt jó kedvűen csinálják a tagok. Külön színfolt az amúgy nagyon is egységes, baromi erőteljesen és húzósan zenélő gárdában a legújabb/legifjabb tag, Kemenczei Balázs, aki az erősen Panterás zenét játszó Stonedirt-ben is gitározik. Balázs, szemben a többiekkel, komoly erőket vet be a különféle metalos pózok és villantások felsorakoztatására. Széles terpesz, Dimebag-es és Zakk Wylde-os hajlóbálás, különféle vicsorok, meg amit akartok, de akármennyire is elüt a többi vén rókától (akik különben a maguk módján ugyanolyan élvezettel muzsikálnak), jót tesz az egésznek. Szóval a legkevésbé sem rosszból mondtam.
És persze a közönség is boldogan léggitározta-headbangelte-énekelte végig a koncertet. Mindegy volt, hogy Hands of Dust-Ornaments of Heaven-I Sleep jellegű belassult témák görögtek alá a színpadról, vagy olyan gyorsabb, pörgősebb nóták, mint a Far Away From Sunrise, az On Pain Of Birth meg a Time Of The Goblins, a doomsterek odáig voltak meg vissza. A Sabbath-féle Children of the Grave-nél meg pláne. Személy szerint nekem most a Sun Faced Apostles meg a The River tetszett a legjobban, két megragadóan hangulatos dal. De mind ott volt; egy pillanatig nem éreztem úgy, hogy maradtam volna inkább otthon.
Arról nem is beszélve, hogy végre volt két új szám is! Az egyik, aminek nem ugrik be a címe, amolyan lazább darab, kis kellemes, jól esett. A másik meg a Stabat Mater, a leendő albumcímadó, ami egyértelműen koncertfavorit lesz azokkal a böhöm riffjeivel.
Gyönyörű koncert volt ez, kis mértékben gyógyszer, de nagymértékben orvosság. Mert érdekes módon amíg szólt a doom, nem igen kellett köhögve megfulladnom, ami pedig amúgy ezekben a napokban kinéz. Ennyit arról, hogy van-e pozitív energia a metal zenében. (Hiszen a lépcsőn-guruló-manusnak sem lett semmi baja…)
Fotók a whitepony.hu-n.