vasárnap, december 21, 2008

Joanne Harris: Rúnajelek

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Eredeti cím: Runemarks
Oldalszám: 655
Ára: 3999 Ft
Kategória: fantasy / sci-fi / horror, gyermek / ifjúsági, szépirodalom

Joanne Harris már sokszor bebizonyította, hogy nem szabad őt beskatulyázni pusztán azért, mert a Csokoládé c. könyve és annak sikere miatt, melyek nyomán számtalan „gasztroregény” szabadult rá a világra. De hogy ifjúsági fantasy-t írjon, azon azért csak az abszolút Harris-fanok nem lepődtek meg.

Márpedig a
Rúnajelek ifjúsági fantasy, vagy legalábbis így a legegyszerűbb besorolni. Persze, vaskos egy könyv, és vannak benne elég meredek meg kemény részek is, de nagyon jól lehet vele haladni, a 655 oldal hamar lepereg, és biztos vagyok benne, hogy aki képes volt elolvasni a teljes Harry Potter sorozatot, és értette és élvezte is, simán megbirkózik ezzel a könyvvel is.

A történet, amint a címből sejthető, a germán mítoszokra épül. Ám Harris ehhez az „anyaghoz” is a maga módján nyúlt. Míg Rowling számos különféle mitológia és mese elemeit építette be a Potter könyvekbe, egy a miénkére nagyon is hasonló alternatív világot hozva létre, Tolkien pedig a régi legendák nyomán egy teljesen új mitológiát hozott létre, addig Harris új sztorit írt a régi elemekből, mintegy folytatásul. Mondván, oly’ kevés történet maradt fenn, pláne eredeti formájában. És egész 14 éves koráig nyúlnak vissza a gyökerei, mert már iskolás korában elkezdett rövid sztorikat, képregényeket kiötleni Thorról és a többiekről!

A Rúnajelek ötszáz évvel a Világvége, azaz Ragnarök után játszódik, egy kitalált helyen és időben. Ebben az új (vagy régi) világban a Rend uralkodik, minden erejével azon dolgozva, hogy a nyomát is eltörölje a régi isteneknek, ill. mindennek, amihez a Káosznak köze van. Tilos álmodni, képzelődni, mesélni, varázsolni. Ám főszereplőnk, a 14 éves Maddy Smith mégiscsak mágikus képességek birtokában van, ráadásul egyik kezén egy rontott jel, pontosabban egy rúnajel látható. Isten háta mögötti falujában, a Strond folyó völgyében fekvő Malbry-ban senki nem kedveli őt, még apja és nővére is tart tőle, egyedül az évente csupán pár napra felbukkanó rejtélyes vándor, a Félszemű kedves hozzá. Ez a különös alak, akit persze a jóravaló Malbry-i népek szintén elkerülnek és utálnak, mesékkel traktálja Maddy-t, és apránként tanítgatja a képességei használatára. Ám idővel kiderül, hogy mindezzel célja van. A falu mellett áll ugyanis a Vörös Ló Dombja, egy elvarázsolt-elátkozott hely, ami átjáró az alsóbb világokba. És ezalatt van valami, amire Félszeműnek szüksége volna, ám amiért ő maga nem mehet el, de Maddy igen…

Így veszi kezdetét Maddy hosszú útja, mely az első oldalak alapján nem is várt, monumentális végkifejletig halad. Az olvasó egy ponton túl ráébred, hogy a könyv azért ilyen hosszú, mert Joanne-nak valóban sok mindent kell elmesélnie, egy egyre bonyolódó, fokozódó, és néhol sajnos zilált mesét, amit bizony mind nehezebb követni és értelmezni is, köszönhetően a számos fordulatnak és az egyre újabb szereplőknek. Megannyi, a viking mítoszokból ismert figura felbukkan, Ázok (Æsirek) és Vanirok, egyéb istenek, démonok, koboldok és óriások.

Apránként az is világossá válik, hogy a Rend, mely a Káosz minden nyomának eltörlésével a világokat összetartó egyensúly felborítását, s ezzel mindenek végét idézné elő, valójában nem is hasonlít olyan nagyon a katolikus egyházra, mint ahogy a könyv elején gondolnánk, bár egyébként nem vitás, hogy Harris kritikusan szemléli a nagy, szervezett vallások ténykedését. Ebben és még a sztori számos pontján a Rúnajelek Philip Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiájával rokon, noha nem ás olyan mélyre. Inkább fogódzókat ad, magvakat ültet el, gondolatokat, amik ezen ősi mítoszoknak is fontos elemei voltak, s az olvasóra bízza, mit kezd velük. Mert Maddy útja nem csak a fizikai világban (ill. a Kilenc Világ közül többön át) vezet, de szellemi-lelki fejlődését (ha így tetszik: felnőtté válását, sorsa beteljesítését) is szimbolizálja. Ám Harris ezen a területen is mértéktartóbbnak mutatkozik. Nem írt olyan döbbenetesen rétegzett, megannyi értelmezésre lehetőséget adó szöveget, mint mondjuk Michael Ende a Végtelen Történetben, és leírások tekintetében is messze fukarabb, mint Tolkien, vagy akár Rowling volna.

Harrisnél a történeten, a cselekményen van az elsődleges hangsúly, ezért is érzi az ember sokáig könnyű olvasmánynak a Rúnajelek-et. És mert az írónő többnyire jól kezeli a számos felbukkanó borzalmat és nehézséget, bonyoldalmat és szereplőt. Sok humort és szépséget is szőtt meséjébe, és annyi izgalmat, hogy az utolsó oldalig jut belőle. Ahogy meglepetésekből is. És külön értékelem, hogy megtartott annyit az eredeti mítoszok komorságából, tartásából és súlyából, hogy az olvasó ne csak elégedett legyen a könyv végén, de megérezze azt is, hogy minden mindennel összefügg, mindennek következménye van, és minden vég egyben kezdet is. Ami egyszersmind e régesrégi történetek egyik fő üzenete is. A regény befejezése pedig magában hordozza a folytatás ígéretét, és remélem, Joanne idővel be is váltja ezt.

A fordításról kell még szólnom, ami alapból megfelelő, bár lehetne hangulatosabb, de cserébe a mókásabb részeknél sziporkázó. Viszont nagy hibája, hogy aki legalább valamelyest jártas a germán-skandináv mitológiában, hamar megérzi, hogy a fordító nem az. Ez apróbb momentumokban jelentkezik, melyeket más észre sem vesz, mindazonáltal az, hogy Szurt (Surtr), a Pusztító árnyéka fekete rigó alakú… OK, hogy a fekete rigó angolul black bird, de könyörgöm, csak nem gondolhatja komolyan senki, hogy itt valóban fekete rigóról van szó?!? Nyilvánvaló, hogy fekete madárra utalt Harris, amint azt egyetlen alkalommal helyesen is fordították… Nem is illene a sztoriba, bármily szabadon értelmezze is Harris a mitológikus alapokat. A tündérek pedig nem tündék…

Ettől eltekintve ez egy szép küllemű, olvasmányos könyv. Nem Harris legjobbja, de olyan regény, amit érettebb tinédzserek, mítoszok iránt érdeklődő fantasy-fanok, és kalandos, jó történetekre éhes felnőttek egyaránt élvezettel olvashatnak.

csütörtök, december 18, 2008

Robert Charles Wilson: Tengely

Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Sohár Anikó
Eredeti cím: Axis
Oldalszám: 336
Ára: 2990 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

A Tengely a Hugo-díjas
Pörgés folytatása, egyben egy trilógia második része, bár a Vortex c. befejező rész még messze nincs kész. Olyan hard sci-fi, mely sokat merít az Arthur C. Clarke-i hagyományból, és a tudomány épp akkora szerepet kap benne, mint a filozófia vagy a pszichológia.

A Pörgés befejezése óta 30 év telt el. A könyv azzal ért véget, hogy a földönkívüli Feltételezettek, akikről (vagy amikről) gyakorlatilag szinte semmit nem lehet tudni, az Indiai-óceánban felállítják az Átjárót, mely egy másik bolygóra vezet. Azóta az emberiség el is kezdte belakni ezt az Újvilágot, és Wilson társadalomkritikája a Tengelyben épp abban jelenik meg, ahogy fajunk ezen az új planétán viselkedik. A kikötővárosok, ahova a hajók befutnak a Földről, vonzzák az emberiség aljanépét, a földrész javát borító sivatagban hamar elindul az ásványi kincsek bányászása, vagyis a bolygó kiszipolyozása, és így tovább. Magyarán szó nincs új Édenkertről, tiszta lapról, meg ilyenek.

Ám a történetnek ez csupán háttere. A főszereplők, akárcsak a Pörgésben, ezúttal is fontos személyek, de elsősorban emberek. Már az első résznek is nagy erőssége volt az emberi psziché ill. az ember és ember közti kapcsolatok mélyreható ábrázolása, bár a Tengely más viszonyokat, más szereplőket hoz. Az első könyvből csak egyvalaki, Diane Lawton bukkan fel. Ő negyedik: egy marsi biotechnológia segítségével meghosszabbított életű földi ember. S míg a Marson szigorúan szabályozott keretek között tartják a negyedik létkor létrehozását, ill. a kezelésen átesettek jogait és lehetőségeit, addig a földi és újvilági társadalomban az eljárás tiltott, a negyedikek pedig törvényenkívüli üldözöttek. De még csak nem is ez a regény központi szála, hanem egy kísérlet, amit az Újvilág sivatagában, egy eltitkolt bázison próbál kivitelezni tudósok és negyedikek egy csoportja. Szintén marsi technológiával megpróbálnak létrehozni egy olyan emberi lényt, aki képes lesz összeköttetésbe lépni a Feltételezettekkel. Egy fiúról van szó, akit Isaac-nek hívnak, és akibe még az anyaméhben fecskendezték be a hatóanyagot… Szóval erkölcsi kérdésekben sincs hiány a Tengelyben…

Az eseményeket azonban elsősorban Lise Adams, a nyomtalanul eltűnt apja, egy neves tudós után nyomozó fiatal nő, ill. Török Findley, egy kalandor lelkületű, napjait épp repülésből tengető férfi szemszögéből tárja elénk Wilson. Az eseményeket, amik azzal veszik kezdetüket, hogy az égből hamu kezd hullani az Újvilágra, melyben furcsa alakzatokat lehet felismerni, pl. fogaskerekeket, gépek alkatrészeit…

És itt értünk el a könyv másik fontos témájához. A szereplők ugyanis arra a következtetésre jutnak, hogy a hamu a Feltételezettek elhasznált, elhalt részeiből származik. Wilson igen érdekes verzióval áll elő, mely szerint a világegyetemet átszövi a Feltételezettek önmagát reprodukáló, információt kereső, hordozó és cserélő, elképzelhetetlenül nagy hálózata, és hogy ilyen formában ők irányítják az univerzumot. Mondhatni, ők az isten, mely/aki nem is érzékeli az egyes emberi életet, mert annál sokkal-sokkal nagyobban „gondolkozik”, tervei, minden mozdulata évek ezreiben, akár eónokban mérhetők. És innen nem is nehéz eljutni addig a gondolatig, hogy így minden élőlény gépezet…

Súlyos gondolatokkal van hát tele a Tengely, a sztori is elég bonyolult, megköveteli az olvasó alapos figyelmét és kitartását. Pláne, hogy a fordítás ill. szerkesztés hagy némi kívánni valót maga után. Elismerem, hogy iszonyat nehéz munka lehetett magyarra ültetni ezt a szövevényes, nehéz szöveget, pláne, hogy a befejezés sem ismert, mégis több a magyartalanság, a hiba, a befogadást nehezítő apróság, mint amennyi még belefér. És az sem tetszik, hogy a könyv hátoldalán csaknem az utolsó oldalakig összefoglalják a cselekményt, függetlenül attól, hogy még a legvégén is okoz meglepetést a regény.

Ezzel együtt a kortárs sci-fi fontos alkotásai a Tengely és a Pörgés, és bízom benne, hogy a nyitva maradt számos kérdést a befejezés majd megválaszolja. Biztos az is ütős olvasmány lesz, de tény, hogy Wilson rémítően magasra emelte ebben a regényben a téteket ill. a lécet, olyannyira, hogy a Vortex-nek minimum katartikusnak kell lennie, tele olyan gondolatokkal és megfejtésekkel, amiket még hónapok múltán sem tudunk majd kiverni a fejünkből. Végtére is, ilyenek a jó sci-fik, nem?!

szerda, december 17, 2008

Hornby, Nick: Vájtfülűek brancsa

Egy olykor elkeseredett, de örök optimista olvasónaplója
Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Siklós márta
Eredeti cím: The Complete Polysyllabic Spree
Oldalszám: 372
Ára: 2800 Ft
Kategória: szépirodalom, egyéb

Ez nem új Hornby regény, inkább a 31 dal c. kötetéhez hasonlít, csak épp itt nem a kedvenc zeneszámairól írt esszéket, hanem könyvekről. Merthogy huszonnyolc hónapon át volt egy rovata egy amerikai irodalmi lapba, a Believer-be, ahol hellyel-közzel olyan könyvekről írt, amikhez épp kedve volt. És ezen cikkek itt egy kötetben olvashatók. És mivel a könyvek java, amikről szó van, nem olvasható magyarul, sokuk soha nem is lesz, ezért elsősorban is azoknak tudom ajánlani a Vájtfülűek brancsát, akik imádják Hornby írásait.

Ha az ember elkezd könyvekről írni, akkor egy idő után nem csak úgy olvas, amihez épp kedve van, ezt nyilván személyes tapasztalatból mondom. Hornby gyönyörűen megfogalmazza, hogy hogy is van ez az olvasással: „...ha az olvasás jól megy, akkor egyik könyv vezet a másikhoz, az meg a következőhöz, téma és jelentés összefüggés-láncolataként; és amikor nem megy jól, amikor egy könyv nem ránt vagy nem tapaszt magához, amikor az ember hangulata meg a könyv hangulata hadilábon áll egymással, akkor jószerivel bármihez több kedve van, mint hogy nekiugorjon a következő bekezdésnek, pláne hogy tizedszer olvassa újra az előzőt.” Ez bizony nagy igazság, de ha az ember ismerősei, jó- és rosszakarói folyton ajánlatokkal, javaslatokkal meg ingyenpéldányokkal bombázzák, és ő ezért vagy azért úgy érzi, hogy írnia illene ezekről, akkor bizony megváltozik a képlet.

Akárhogy is, az totálisan kizárt, hogy még egy élő ember pontosan ugyanazokat a könyveket elolvassa, amiket Hornby itt felvonultat, már csak azért is, mert neki sem sikerült mindet végigszenvedni. Viszont valóban bámulatosan sok féle mű került írónk elé, a klasszikusoktól (pl. Dickens) kezdve modern bestsellereken, memoárokon és életrajzokon, lánglelkű szerzők első kötetein és komoly tudományos munkákon át a sportkönyvekig. Azon kevesekről, amiket én is olvastam, nem feltétlenül egyezik 100%-ban a véleményünk (Hornby, lévén maga is író, nyilvánvalóan hajlamos fennakadni olyan apróságokon, amiken az egyszeri olvasó nem), de tény, hogy minden esetben alapos odafigyelés és éleslátás áll a leírt sorok mögött. És bizony a maga módján jó alaposan odamond mindenkinek, aki egy kicsit is kamuzik. Meg elég szépen kifejti a magas művészettel kapcsolatos fenntartásait is, amiket, kövezzetek meg, magam is osztok. Viszont amit Iain M. Banks Holtpont c. sci-fije kapcsán leír... Hát, komolyan, milyen barátai vannak ennek a Nicknek?!? Tudják, hogy magától soha nem venne a kezébe sci-fit, erre ezt adják neki... Ez olyan, mint az úszni nem tudót bedobni a tengerbe, 100 km-re a parttól, éjfélkor, viharban. Senki nem kezd sci-fit olvasni Banks-szel, ahogy senki nem kezd metalt hallgatni Slayerrel, és különben is, Vonneguttól a Titán szirénjei (ami persze-persze nem sci-fi, épp csak rengeteg olyan elem van benne) bejött neki. S még néhány név, a teljesség igénye nélkül: Murakami Haruki, Salinger, Robert Harris (aki a sógora), Joseph Heller, Anne Tyler, Mark Haddon, Michael Chabon, Dennis Lehane, Jonathan Coe, Jess Walter, stb.

Ám a Vájtfülűek brancsa nem véres szájú, betegesen kicsinyes, kákán is csomót kereső könyvkritikák vagy lekezelő, nagyképűsködő, lazázó stílusban odavetett „megfejtések” halmaza. A könyvet mindvégig Nick fanyar humora uralja, sőt, szerzőnk olyannyira kedvére bolondozik, hogy még abszolút Hornby-fanként is el kell ismernem, hogy sok esetben bármit inkább összehadovál, hogy teljen a Believer oldalain az ő rovatának kiszabott hely, mintsem hogy a könyvekről írjon. Persze, ebben az is közrejátszik, hogy a könyv által felölelt időszakban (2003. szeptemberétől 2006. júniusáig) Hornby harmadszor is apa lett, arról nem beszélve, hogy kedvenc focicsapata, az Arsenal is megannyi meccset játszott, amikre, ha tehette, kiment, rockkoncertekre, kocsmákba is járnia kellett azért, és hát néha-néha egy-egy írói turné is becsúszott. Nem volt hát mindig ideje könyvek Csomolungmáin átrágnia magát, ez ugye érthető.

Mindezek mellett több olvasott könyvből is idéz (pl. a magyarul is megjelent Persepolis képregényből is), és akármilyen keveset vagy sajátos szemszögből írjon is a legtöbb könyvről, bizony jó párat fel kellett miatta írnom a majdan elolvasandók amúgy is a Holdig érő listájára. Sőt, a
Marah nevű rockbandát is miatta ismertem meg, és tényleg egész jók. És természetesen jó adag hornby-i bölcsességet is megoszt velünk könyvekről, olvasásról, és az élet megannyi más részletéről, és ezek meg a poénok miatt nagyon is élvezetes olvasmány ez a könyv, szóval nem csak elvakult Hornby-rajongók és megrögzött könyvmolyok fogják értékelni. De ők azért mindenkinél jobban.

vasárnap, december 07, 2008

Tony Parsons: Nem lehetsz angyal…

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Varga Monika
Eredeti cím: Stories We Could Tell
Oldalszám: 358
Ára: 2700 Ft
Kategória: szépirodalom

Tony Parsons összes magyarul megjelent regényét (Apa és fia, Férj és feleség, Egyetlen szerelmem, Családban marad) olvastam, és mind tetszett. Bár könnyedebb olvasmányok, mind napjainkról szól, szerelemről, családról, gyerekekről, felelősségről, ilyesmikről, és valahogy szépen. Nem nagyon nyálasan, és nem is túlságosan felmagasztalva mindezeket ill. a kapcsolódó értékeket. Mondhatni, eléggé realisztikusan, s egyben eléggé szórakoztatóan.

A Nem lehetsz angyal… (az eredeti cím, Stories We Could Tell, egy Everly Brothers dalból jön) sok tekintetben eltér az eddig olvasottaktól (bár voltak Parsons-nak még korábbi, egyáltalán nem sikeres írásai is). Nem manapság játszódik, hanem 1977. augusztus 16. éjjelén (amikor meghalt Elvis Presley), és még saját családot nem alapított fiatalok a főszereplői.

Ahogy korábbi regényeinek, ennek is vannak önéletrajzi vonásai, sőt. A három főszereplő ugyanis egy zenei lapnál melózik, és Parsons is ugyanezt tette akkortájt, a nagy nevű NME munkatársa volt. Ezeknek az alig huszonéves srácoknak Elvis már jobbára történelem. ’77 a punk korszaka, és nem is elsősorban Presley halála miatt jelent aztán fordulópontot életükben ez a bizonyos éjszaka, de valami hatással mindegyikükére van.

Terry egy berlini interjú kapcsán összehaverkodott egy woodstocki rocksztárral (még nem tanulta meg, hogy zenész és zenekritikus között bratyinak helye nincs…), aki ezen az estén Londonban lép fel. A fiú bemutatja az öreg rockernek a szintén az újságnál dolgozó, Misty nevű barátnőjét, és a fószer persze rámozdul a csajra, és úgy fest, nem is hiába. Ez azonban csak a kezdet…

Ray hippi szellemű csóka, ami egyenlő azzal, hogy mennie kell a haladó felfogású, folyton újra éhes laptól, kivéve, ha sikerül interjút készítenie az azon az egyetlen estén Londonban tartózkodó John Lennonnal. A harmadik ürge pedig, Leon, aki a rockújságírás mellett egy radikális, antifasiszta lapot is csinál (részt vett a lewishami csatában is, amikor az antináci tüntetők összecsaptak a skinheadekkel), és kénytelen menekülni egy skinhead szerű gárda elől, akik berágtak rá, mivel egyik cikkében letöketlenezte a kedvenc zenekarukat.

Ez hát az alaphelyzet, s mire elkezdődik az új nap, nagyon sok minden megváltozik a három barát életében. Pontosabban… Nos, a regényben többször elhangzik, hogy valójában ’76 nyara volt az igazi (akkor indult be úgy istenigazából a punk láz, és akkor még mindez izgalmas lázadásnak tűnt), és ez a ’77 már nem olyan túl jó. És amit Parsons elénk tár, az bizony jobbára üres és értelmetlen, tele van drogokkal, felszínes kapcsolatokkal, egyéjszakás szexkalandokkal. Igaz, mindeközben a részint közép-, részint szegényebb osztályból származó főszereplők családi hátterét is bemutatja, azt, hogy azért még ezek a kábszerfogyasztó, zajos hülye zenét szerető nyikhajok is jönnek valahonnan, őket is anya szülte, és hogy igenis van bennük valamiféle tisztelet meg kötődés a családjuk iránt. Így lesz korrajz, társadalmi tabló a regény, s még az akkori politikai viszonyok is megmutatkoznak benne. És ez alapvetően jó is.

Ami viszont nem tetszik, az az, hogy Parsons túlságosan is az utólagos szemszögéből ír. OK, ’76 nyara volt a tuti, és egy évvel később már leáldozóban volt az egész, meg az ő fiatalkora is, de azért mikor megélte, csak élvezte, és ez nem jön át eléggé. Ezen a ponton elkerülhetetlen a Nick Hornby-val való összehasonlítgatás, ami Parsons előző regényeit is sújtotta. Mert bár később született, Hornby kezdett el korábban rockról írni, és ami azt illeti, a modern kori társas viszonyokról is. És az a helyzet, hogy Hornby még az amúgy sok visszatekintéssel és bölcselkedéssel teli Pop, csajok, satöbbiben is képes volt felülemelkedni íráskori önmagán, és megtörténéskori valójukban tárni elénk a dolgokat. Parsons viszont idősebb, bölcsebb fejjel ítélkezik a ’77-es évben történt események fölött, anélkül, hogy mindezt valójában leírná – egyszerűen azáltal, amit és ahogy megmutat. Nem nosztalgiázást várnék tőle, csupán totális őszinteséget és valós ábrázolást. És ennek nem tesz 100%-ban eleget, akkor sem, ha az a kor minden bizonnyal ilyen mocskos és nyomorult volt, a drogokkal, szutykos klubokkal, sehonnai idiótákkal, kötekedős-verekedős barmokkal, szaros éjszakai melókkal a gingyárban, és a többi. Attól még az akkori fiataloknak ez volt a ifjúságuk, és ebből adódóan, per definito, baszki, élvezniük, élniük kellett, és meg is tették, akárhogy nézett is az ki.

Most ez úgy hangzik, mintha olyan fene kiábrándult lenne ez a regény, holott nem. Parsons emberségessége, pozitív, legalábbis reménykedő hozzáállása itt is átjön, még ha a regény vége nem tartogat is mindenki számára totális happy endet. Mert hát mindenkinek fel kell nőnie egyszer. Természetesen ez a regény lényege, remélem, nem rontom el senki szórakozását, hogy leírtam. Ezzel együtt ez is fontos üzenete: „A zene nem azért van, hogy megmentse a világot. Hanem azért, hogy átsegítsen az életen.”

Meg a sztori egy pontján az egyik főszereplő betéved egy diszkóba, és elsőre teljesen elbűvöli (szép a zene, az ott lévő fiatalok tudnak táncolni, nahát, és mindenki normális, tiszta ruhában van, és a többi), és ettől kissé hánynom kellett, de aztán szerencsére helyére teszi a dolgokat, és leírja, hogy a diszkósok között is vannak ugyanolyan nemjóarcok. Ezzel együtt nem lep meg, hogy Parsons írta George Michael életrajzát. Ilyesmire Hornby sosem vetemedne, még akkor sem, ha ő sem az a kiköpött vad keményrocker. Azért csak több köze van a valóság azon csúfabb, rázósabb szegletéhez, amihez a punk is tartozik. Emellett Hornby messze humorosabb, és Parsons sokkal kifejtősebben ír. Nem mondom, hogy a Nem lehetsz angyal…-ban nincsenek vicces dolgok, meg frappáns mondatok, de az biztos, hogy Parsons komolyabban veszi magát, mint Hornby.

Ami a fordítást illeti, Varga Monika a korábbiakban is remekül hozta Parsons stílusát, hangulatát, ezzel most sincs gond. Viszont ahogy M. Nagy Miklós Hornby fordításaiban, itt is alapvető problémák vannak a rockhoz kapcsolódó magyarításokkal. Az nyilvánvaló, hogy egyiküknek sincs sok köze ehhez a fajta zenéhez és mindahhoz, amivel összefüggésben van, és hogy mindketten a szocialista idők Magyar Rádióján szocializálódtak, ezért kényszeresen lefordítva írják ki a dalok címeit, de sokszor még a zenekar nevét is. Holott ennek már leáldozott. Ráadásul itt bizonyos helyek nevét is magyarítitták, amit, ha kitalált helyről van szó, még el is fogadnék, na de a Marble Arch-ot ki hívja Márvány Ívnek?! És nem értem, miért nem lehet az ilyesmiket lábjegyzetelni? Zavarna az bárkit? Elvenne a regény élvezeti értékéből? Meg szóval ilyenek, hogy a Martens az nem csizma, hanem bakancs, és hogy ha nem csalódom, a Sex Pistols nem a Queen zenekarnak, hanem
II. Erzsébet királynőnek szólt be, meg hasonlók. De én könnyen pofázok, mert én is rockújságíró vagyok, viszont biztos egy halom más dolgot meg nem tudnék így, és egész biztosan nem tudnék ilyen jól lefordítani egy könyvet, szóval ide se figyeljetek.

Ha már rockújságírás, még annyit a végére, hogy remekül lejön a brit rocksajtó sajátos mentalitása, ami nem csak mérföldek tekintetében van nagyon messze a hazaitól. Náluk nagyon régi hagyománya van annak, hogy ami múlt évben menő volt, azt ezévben már fikázzák, és hogy folyton valami újat keresnek, amit piedesztálra emelhetnek (még akkor is, ha valójában bűnrossz), hogy aztán nem sokkal később porba tiporják. Azt hiszem, az, hogy annyi meghatározó erejű rock zenekar származik a brit szigetekről, csakis annak köszönhető, hogy elég nagy piac az az ország, és így eltartott több rock újságot is, szóval akit itt kiherélt egy-egy véres tollú kritikus, az amott talán kapott pár dicsérő sort, vagy tudom is én. Abba meg ne is menjünk bele, hogy az angol és a magyar rock milyen nagyon más, kulturális, történelmi és társadalmi értelemben is, elég csak egy példa: a Sex Pistols, a punk láz egyik kirobbantója, 1977. augusztus 16.-án még első nagylemeze megjelentetése előtt volt, ám ’78-ban már feloszlottak és Sid Vicious külön is nekilátott az oszlásnak (bocs…). Persze, mindennek nagyon is van köze az angol történelemhez, ’77 tényleg gázos időszak volt meg minden, de most őszintén, az ős-Bikini, a Beatrice, a Kontroll Csoport, vagy épp a VHK nem sokkal nagyobb lázadó volt itt nálunk?! Pedig az ő hatásuk mégis sokkal szerényebb a mai viszonyokat nézve, mint Johnny Rottenéknek odakinn. És így tovább.

szombat, december 06, 2008

Siku: A Biblia Manga

Kiadó: Athenaeum 2000 Kiadó / Mangattack
Kiadás éve: 2008
Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence
Eredeti cím: The Manga Bible
Oldalszám: 216
Ára: 1990 Ft
Kategória: képregény / manga

Nem az első alkalom ez, hogy valaki képregényes formában dolgozza fel a Bibliát, ám manga stílusban igen. Természetesen a teljes Bibliát képtelenség volna bő 200 oldalba belesűríteni, ám a cél nyilvánvalóan nem ez volt, hanem az, hogy a manga jellegű képregények fiatal olvasóihoz is eljusson ennek a kivételes könyvnek a híre, és legalább valamennyire megismerjék. És mindezt úgy, hogy érdekes, izgalmas, mai legyen, egyszersmind első lépcsőfok. Hiszen akinek tetszik, akit érdekel, az könnyen tovább olvashat a témában.

Természetesen a Japánból származó képregényes stílus ifjú rajongói mellett másoknak is élmény lehet ez a kötet. Siku, a részben nigériai származású, londoni művész, aki egyebek mellett számos Dredd bíró és 2000AD képregényen is dolgozott, rendkívül pörgős (helyenként humorral ill. egyéni megoldásokkal fűszerezett), végig olvasmányos és érdekfeszítő kivonatot készített a Bibliából, erőteljes ábrázolásmóddal és ügyes szerkesztéssel. Azt talán még a Bibliát elvetők vagy életükből mellőzők is elismerik, hogy megannyi máig is izgalmasnak ható sztori került bele, és ezek közül jó érzékkel csemegézett Siku, miközben igyekezett az események ívét is felvázolni.

A képregény rajzai dinamikusak, s a manga stílushoz nem kevés nyugati (helyenként szuperhősös) vonást, elemet is kevernek. S valóban, mind Jézust, mind tanítványait és neves követőit, mind pedig az Ószövetség fontos alakjait szuperhősként ábrázolja a kötet. Ez (ahogy az egész mangásítás) a konzervatív gondolkodású keresztényeknek ill. zsidóknak talán nem fog tetszeni, de ha ezen múlik, hogy a mai kölykök agyáig is eljusson az üzenet, akkor talán csak belefér… Meg aztán az utóbbi 2000 évben annyi különféle ábrázolás született a Biblia nyomán, ami viszont jellemzően minimális infot hordoz adott szereplői külsejéről, hogy igazán senki nem állíthatja, hogy X vagy Y pontosan így vagy úgy nézett ki. Meg ez különben is mellékes az átadott tartalomhoz mérten.

Az pedig nyilván kinek-kinek mást és mást jelent. El tudom képzelni, hogy valakinek valóban ez a képregény legyen az első lépése a megélt, igaz hit felé (Isten útjai kifürkészhetetlenek, ugye), de aki a Bibliát csak kultúrtörténeti érdekességnek tekinti, az is érdekesnek találhatja ezt a feldolgozását. A Bibliát pedig ismerni kell, egyszerűen azért, mert – ha tetszik, ha nem – nyugati kultúránk, civilizációnk, történelmünk, s mi minden egyebünk szempontjából meghatározó erejű alkotás. Aki nincs képben a Bibliáról legalább nagy vonalakban, az úgy istenigazából aligha tud eligazodni a mai nyugati világban, aligha értheti összefüggéseit, jelrendszerét, nyelvezetét.

De különben csak úgy, mint látványos és szórakoztató képregény is olvasható a
Biblia Manga.

Hasítás – Magyar rockantológia

„Huszonhat rocknovella”
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2008
Szerkesztő : Békés Pál; Tóth Krisztina
Oldalszám: 304
Ára: 2690 Ft
Kategória: szépirodalom

Mint egy régi bakelitlemez, úgy néz ki ez a könyv, és már emiatt is különlegességnek számít. Hanem a belseje! Az ám, a sorok a barázdák, 26 szám, nagyon mindenféle.

„A rockzene nemzedékek számára nyújtott és nyújt máig is életre szóló élményt, mert mindenkit szétfeszít belül a rock and roll rugója! Tóth Krisztina és Békés Pál írók felkérték zenerajongó kollégáikat, hogy írjanak novellát valamilyen, a rockkal kapcsolatos személyes élményükről. Az írások témája igen változatos: egy lemez, szám, koncert, együttes, vagy csupán egy emlékezetes pillanat. Az antológiában huszonhat alkotó írása olvasható magyar és külföldi, régi és új, kőkemény és dallamos zenét játszó együttesekről, a Beatlestől a Nirvanáig.”

Ez áll a belső flepnin, és cikkem innentől totálisan szubjektívbe megy át, és az ekulton olvasható.

vasárnap, november 23, 2008

Joanne Harris: Bársony és keserű mandula

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Eredeti cím: Jigs & Reels
Oldalszám: 356
Ára: 2999 Ft
Kategória: szépirodalom, fantasy / sci-fi / horror

Nem ez az első Joanne Harris könyv, aminél leírom: aki csak a Csokoládé c. regényéből készült filmet látta, és abból indul ki, alaposan meg fog döbbeni, ha elolvassa ezt – de ennél fog a leginkább.

Eredetileg 2004-ben jelent meg ez a 22 novellát tartalmazó kötet, Jigs & Reels címmel, amit nehéz lenne jól magyarítani, és nem igazán szolgálná a kiadó érdekeit, ezzel együtt a Bársony és keserű mandula címnek is van létjogosultsága, még ha nem is fejezi ki azt a változatosságot, ami ebben a varázsos könyvben vár az olvasóra. Mert minden novella más és más; olyan sziporkázó ötletparádéban van részünk, amilyet mondjuk Neil Gaimannél tapasztalhatunk, sőt, helyenként még Ray Bradbury felülmúlhatatlan novelláinak szintjét is megközelíti. És bár sok írásban megjelenik az a fűszer-, íz- és illatgazdagság, ami Joanne „gasztroregényeit” jellemzi, és akadnak szívet melengető, szép, finom pillanatok is – valójában nem ezek vannak túlnyomó többségben.

Ami közös ezekben a novellákban, az az írónő életismeretéből ered. Még legbizarrabb, legfurább, legijesztőbb történeteiben is ott van a valós élet, az emberi lélek, viselkedés és motivációk ismerete, ami azonban nem holmi pszichológiai tudás, hanem a megélt életből és a mindenre nyitott és kíváncsi írói hozzáállásból fakad. Így pl. a Gastronomicon Lovecraft-paródiája (melyben Joanne öniróniája is megcsillan) nem az ősi „szakácskönyv” által megidézett, elmondhatatlan szörnyegetekről szól, hanem egy házasságról, egy nagyon is emberien viselkedő feleség szemszögéből.

Ügyes szerkesztői húzás, hogy a kötetet a Faith és Hope vásárolni indulnak nyitja. Két öreg hölgy, egyikük vak, másikuk tolókocsiba kényszerült, megszöknek a (több írásban is újra felbukkanó) Meadowbank Idősek Otthonából, hogy Londonba utazzanak egy koktélcseresznye-piros cipellő kedvéért. Annyi valódi báj és szépség és kedvesség van ebben az írásban, annyi igazi élet, annyi finom humor, hogy az olvasó azonnal beleszeret a könyvbe, és bizonyosan végigolvassa az egészet. Márpedig aztán jönnek keményebb írások… De igazából ez az első is épp elég sokat árul el az igazi életről. Hasonlóan emberséges történet még az Uzsonna, madarakkal és az Álom Tesco-kivitelben.

Bár volna mit mondanom mindegyik sztoriról, csak néhányat említek meg, hogy érzékeltessem a gyönyörködtető változatosságot. A Csúnya Nővér a közismert Hamupipőke mese szokatlan aspektusból. A ’81-es osztály egy boszorkányképző nevezett évfolyamának huszadik évfordulós találkozójáról szól, s igencsak emberinek mutatja a mágikus hatalommal bíró hölgyeket. Több írás is elborzasztó jövőképet fest, hol Szép új világ-módra (Szia, Viszlát!, Hely a nap alatt), hol Philip K. Dick meg Bradbury szellemiségét idézőn (pl. A J-ZUS gén); előbbiekben különösen erős a jelenkori civilizációnkat, társadalmunkat kritizáló hang. Joanne leplezetlenül rühelli a csinált divatokat, a tökéletes alakú, szépségű ember képét sújkoló médiát, az elembertelenedést (ld. még: Bárki lehet Nyalókalány!).

Külön érdekesség, hogy miközben írónőnk a sok-sok különféle, érdekes ötletből remek történeteket kanyarít, melyek egyike végigvisz egy adott hangulatot, képet, másika ütős csattanóra épít, harmadika meg megfejthetetlen és félelmetes – néha tetten érhető egy-egy olyan részlet megszületése, ami későbbi regényeiben visszaköszön. Így pl. (ha nem csalódom) itt írta le először a St. Oswald fiúgimnázium nevét, ahol aztán az Urak és játékosok c. regénye játszódott, valamint az említett ragyogó piros cipőhöz nagyon hasonló lett a „címszereplője” a Csokoládénak (ami nálunk Csokoládécipő címmel jelent meg, ám eredetiben Nyalókacipő). Az ilyen apróságok miatt is annyira szerethetők Joanne Harris írásai.

szerda, november 19, 2008

Kurt Vonnegut: Galápagos

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Szántó György Tibor
Eredeti cím: Galapagos
Oldalszám: 344
Ára: 2450 Ft
Kategória: szépirodalom

Kurt Vonnegut 1985-ös regénye ez, mely ’93-ban már megjelent magyarul az Új Vénusz Lap- és Könyvkiadónál, Második édenkert címmel, egy sci-fi sorozatban, hozzá nem illő fémdelfinekkel a fedelén. Az új kiadás nem csak a borító, de a fordítás terén is alkalmazkodott Vonnegut szellemiségéhez.

A könyv fedelén látható leguán arckifejezése megdöbbentően hasonlít a szerző hátoldali fotójára. Mindketten mindentudó-elnéző pillantással merednek az olvasóra, mintha csak azt sugallnák: „Hajjaj, gyíkok, mi lesz veletek!”, de lehet, hogy csak azért gondolom ezt, mert a regény pontosan arról szól, hogy mi lesz velünk.

Biztos forrásból tudom, hogy a Maecenas Könyvkiadó nem azért döntött úgy, hogy Vonnegut-életműsorozatuk következő kötete ez az újrafordítás legyen, mert sejtelmük volt arról, hogy a valóságban is világgazdasági válság jön. Mindazonáltal a Galápagosban leírt történet első, a cselekményt mozgásba lendítő momentuma is ez. Igaz, a sztori szerint 1986-ban járunk, ráadásul az ember által kreált, természetellenes pénzügyi-gazdasági rendszer megrendülése csupán a kisebbik katasztrófa – a nagyobb egy olyan vírus felbukkanása, ami a Földkerekség minden nőjét meddővé teszi.

A regény azon kevesekről szól, akik túlélik mindezt, és a jövendő emberiség ősanyjai és ősapjai lesznek. Mesélőnk egy egymillió éves szellem, Kilgore Trout sci-fi író fia, Leon, aki már a problémák jelentkeztekor is túlvilágról visszamaradt, szökevény kukkolóként figyeli az eseményeket. És már igen hamar elkottyantja, ahogy azt alkotójától megszokhattuk, hogy mi is a sztori vége, azaz, hogy miféle életet élnek az evolúció folytán fókaszerűvé és kiváló halfogóvá vált emberek egymillió év múlva – egyszerűt, ám ők mégis élvezik. Az ám, viszont hogy a véletlenek micsoda összjátékára van szükség ahhoz, hogy fajunk egyáltalán fennmaradjon, azt az utolsó oldalakig sorolhatja. És persze arról is szó esik, hogy miként sodortuk önmagunkat ilyen helyzetbe.

Vonnegut, aki múlt évben belépett az öröklétbe vezető kék alagútba, elfilózott tehát azon, hogy a mi számos törvényes idiótát felvonultató, saját élőhelyét utolérhetetlen hatékonysággal pusztító fajtánk mivé is válhat, ha Charles Darwinnak volt igaza az evolúcióval kapcsolatosan. Persze mindezt a rá jellemző, összetéveszthetetlen stílusban és történetszövéssel teszi. S mivel a fura figurák és a különös véletlenek korábbi műveiben is alapvető elemek, itt szinte lubickol. Mert hiszen csupa díszpéldányból csinál ősatyát és –anyát, akik egy félresikerült expedíción hajótörést szenvednek, és megrekednek a Galápagos szigetek egyikén, ahova nem ér el a pusztító kór.

Márpedig hőseink ezen a vulkáni eredetű, emberi életre alig alkalmas helyen nem sokra mennek túlméretezett agyvelejükkel, eme csodálatos szervünkkel, aminek olyan fantasztikus alkotásokat köszönhetünk, mint az atombomba és további tömegpusztító fegyverek, vagy a depresszió, a szorongás, és megannyi egyéb pszichés probléma, vagy mindenféle intrikák, összeesküvések, csúnya, rossz, gonosz gondolatok, mint a hatalomvágy, és így tovább. Ezen a helyen bizony az marad életben, aki nem fagy meg a vízben meg éjjel, aki nem fő meg a nappali perzselő hőségben, aki képes gyorsan és hatékonyan halat fogni, mielőtt egy nála nagyobb hal felfalná őt. És az ifjabb Trout csupa jó hírrel szolgál: bizony, túléljük ezt is, és alkalmazkodunk, és prémmel fedetten, uszikálva, halászgatva, a fövenyen sütkérezve, egymillió év múlva remekül érezzük majd magunkat.

Mindezek mellett további alapos társadalomkritika, mindenféle népségek kifigurázása, egyszersmind elnéző szeretet és megértés tölti ki a könyv lapjait, vagy még inkább a sorok közeit, ahogy azt már Vonnegutnál megszokhattuk. És hogy Uram Tamás első fordítása helyett a Szántó György Tibor féle újat nyomtatták az első kiadásénál messze jobb minőségű papírra, az azért nagyon jó, mert a szöveg stílusa most végre tényleg vonnegutos, emellett a rengeteg darwini meg biológiai utalásnak, apróságnak, idézetnek is rendesen utánajárt az új fordító, nagyban elősegítve az egyébként igencsak sűrű, rétegzett szöveg megértését. Most végre méltó módon jelenhetett meg a Galápagos.

csütörtök, november 06, 2008

Robert E. Howard: Solomon Kane történetei

Kiadó: Tuan
Kiadás éve: 2008
Fordította: Szántai Zsolt
Eredeti cím: The Savage Tales of Solomon Kane
Oldalszám: 356
Ára: 2490 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror

Robert E. Howard (1906-1936) életének mindössze 30 éve alatt annyi mindent megírt, hogy azzal idővel a fantasy irodalom egyik legnagyobb hatású írójává vált. Ő alkotta meg Conant a barbárt, a kard és az izmok erejében bízó, a mágiát gyűlölő klasszikus karaktert, megannyi későbbi fantasy hős nagy elődjét. Persze, Conan sem minden előkép nélküli figura, Howard megannyi ősi mítoszból (a kelta-germántól a görög-rómain át a keletiekig) merített történeteihez.

Ám Howard nem csak Conan sztorikat írt, és többi írásában is találunk érdekes, emlékezetes alakokat, meg persze sok izgalmat és borzongást. Példának okáért Bran Mak Morn és Kull király az ősi kelta legendákból születtek, míg a bokszoló Steve Costigan és a közel-keleten kalandozó El Borak az író „kortársai” voltak. De írt western történeteket is, meg középkoriakat, és így tovább. Solomon Kane pedig egy XVI-XVII. századi angol puritán, egy nagyon is sajátos figura, akihez összesen 16 írása kapcsolódik, köztük versek és töredékek is, melyek mind megtalálhatók e kötetben. Ezek egy része már megjelent magyarul, más fordításban, ám jó idővel ezelőtt. Mindezek mellett egy Lovecraft által írt megemlékezés ill. egy Rusty Burke-féle rövid életrajz olvasható még a könyvben (mindkettő a szerzőről, nyilván).


Itt a teljes cikk az ekulton.

kedd, október 28, 2008

Alan Moore – Dave Gibbons: Watchmen – Az Őrzők I. kötet

Mivel most az ekultra hamarabb felkerült a cikk, mint ide, nem rakom fel a blogra is, nem is idézek, legfeljebb később, mert momentán semmi időm, de szóval ez tényleg egy zseniális, óriási képregény, egyike a legjobbaknak, és valóban olyasmi, aminek fényében a képregény műfajt csesztetők és bírálók legtöbb érve és téves elképzelése halk pukkanás és némi pokolkő-aroma kíséretében foszlik semmivé, hahaha.

vasárnap, október 26, 2008

Christopher Moore: Vérszívó démonok

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Bloodsucking Fiends
Oldalszám: 267
Ára: 2580 Ft
Kategória: humor, sci-fi / fantasy / horror

Christopher Moore valódi humorral rendelkező amerikai író, s mint ilyen, megbecsülni, óvni való kincs. Írt egyszer egy Biff evangéliuma (Lamb) c. könyvet, aminek címszereplője Jézus gyerekkori haverja volt, és elmeséli, mi történt azokban az években, amikről a Biblia mit sem árul el – na, azt sem előtte, sem azóta nem tudta überelni, de attól még szórakoztató a többi műve is.

A Vérszívó démonok eredetileg 1995-ben jelent meg, és Moore első San Francisco-ban játszódó regénye. Egyik fő- és pár szintén fontos szereplője rövidebb-hosszabb időre felbukkan a Mocskos meló-ban is (a Császár hatalmas fazon, és ráadásul történelmileg valós alapja is van), sőt, Rivera felügyelő már az Ördögöd van!-ban is, ami szerzőnk első könyve volt. Ez a „cameozás” szokása Moore-nak, és mivel valóban emlékezetes és izgalmas karaktereket alkot, jó szokás.

Szóval, Jody-t egy éjjelen vámpírrá teszik. Akaratán kívül, anélkül, hogy bármi infot kapna a miértekről és hogyanokról. A vörös hajú lánynak enélkül is lenne elég baja (szívtelen anya, korán lelécelt apa, problémás kapcsolatok hosszú sora, unalmas irodai meló), de így meg aztán pláne. Miközben igyekszik kitalálni, hogy mi is történt vele, és hogy újhalott vámpírként mire képes és mire nem, megismerkedik C. Thomas Flooddal, aki egy isten háta mögötti vidéki helyről jött Frisco-ba, hogy író legyen, bár valami közepesen gané éjszakai munkát talál csupán. Tommy alakjában bizony akad pár önéletrajzi vonás Moore részéről, de az sem mellékes, hogy megtudhatjuk, mit is művelnek az üzletközpontok éjjeli árufeltöltői a munkaidő alatt (párszor komolyan megfordult a fejemben, hogy ez a Moore Chuck Palahniuknak kacsintgat...). Jody hamar rájön, pár szexi trükkel könnyen tudja irányítani a fiatalembert, pár szexi trükkel igen könnyen tudja irányítani a fiatalembert, így ő lesz az, aki nappal a vámpírlány ügyeit intézheti (bár azon, hogy ki mosson, néha összevesznek). Ez így akár szép és jó is lehetne, San Francisco látott már ennél vaskosan bizarrabb párkapcsolatokat is, csakhogy a vámpír, aki Jody-t is azzá változtatta, újra meg újra gyilkol, méghozzá úgy, hogy a gyanút Jody-ra terelje. Megkezdődik hát a nyomozás, ill. a versenyfutás, mivel kiderül, hogy a titokzatos természetfeletti lény már Floodra feni a fogát.

Mindez lapos és unalmas is lehetne. De nem az. Moore olyan ügyesen keveri a humort, a romantikus, horrorisztikus ill. krimi szálakat, hogy a regény kb. úgy működik, mint a jobb fajta chips: baromi finom, és ha elkezded, nem bírod abbahagyni. OK, nem kapott el tőle egyszer sem a röhögőgörcs, ami más Moore műveknél bizony megesett, de épp eléggé szórakoztató és izgalmas a regény (a cselekmény és a szereplők) ahhoz, hogy ne érezzem igen drága és ritka szabadidőm vétkes elherdálásának a rá fordított órákat. Annak ellenére sem, hogy Pék Zoltán most kevésbé remekelt, legalábbis mintha csípőből fordította volna a cuccot, és nem figyelt az apró részletekre, mint pl. hogy ha még oly’ thaiföldi is, a macskaházat (cathouse) felénk bordélynak hívják, stb. De ez csak az én kukacoskodásom, amúgy minden rendben, jöhet a 2007-ben kiadott folytatás, a You Suck!

kedd, október 21, 2008

Clive Barker: Abarat

Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2008
Fordította: Maleczki Miklós
Eredeti cím: Abarat
Oldalszám: 330
Ára: 2670 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

Clive Barker egyike azon újabb szerzőknek, akik valóban valami újat adtak választott irodalmi irányzatukhoz, és nem pusztán azzal, hogy különféle alstílusokat kevertek. Stephen King a horror megújítójaként emlegeti őt már kultikus korai sorozata, a Books of Blood (1984-85) kapcsán, a magyarul megjelent Kárhozat (The Damnation Game), Pokolkeltő (Hellraiser) és Az éjszaka gyermekei (Cabal) is a stílus remekművei közé tartoznak. De még többen ismerik és bálványozzák őt ’87-es, nálunk először ’90-ben megjelent Korbács (Weaveworld) című regényéért, amiben először engedte úgy igazán szabadjára képzeletének sziporkázó, varázslatos oldalát.

Azóta több könyvet is írt, amit már ez a határtalannak tetsző fantázia ural, még egyet említenék meg, a ’92-es The Thief of Always-t (Az öröklét tolvaja, 2001), mert ez volt az első gyermek/ifjúsági regénye. Az öt részesre tervezett Abarat (aminek harmadik része fog hamarosan megjelenni angolul) ugyanis e két vonal egyesítése – épp úgy élvezetet okozhat az olvasása a fiatalabb, mint a mesékre fogékony idősebb korosztálynak.

Röviden annyit írhatok le a történetről, hogy első számú főszereplője egy tinilány, Haplatán Cuki, aki a Minnesotában található, avagy isten háta mögötti Csirkeváron él, ahol minden eme háziszárnyasokról szól. Ez önmagában is elég baj egy nem teljesen csökött agyú leánynak, ám Cuki családi és iskolai körülményei is szörnyűek. Apja iszákos munkanélküli, aki úgy osztja a pofont, mintha kötelező lenne, tesójára nem számíthat, de életének számos csalódásába belefáradt anyjára sem. Így aztán egy szép napon, amikor tanárnője újfent megalázza és az igazgatóhoz küldi, Cuki kilép az iskola ajtaján, és kisétál egy elhagyatott mezőre. Ahol egy világítótorony áll – ezerkilométerekre bármely tengerparttól.

Cuki itt összetalálkozik Pajkos Jánossal, aki további hét testvérét hordja a fején egy agancs szerű kinövésen, és aki egy igen gonosz alak (sőt, Alak) elől menekül. Az események nyomban felpörögnek, és nem sokára ezek ketten (avagy kilencen) már egy másik világ tengerének hullámain utaznak. Abarat e csodás birodalom neve (míg a miénket Ideátnak hívják ott), és 25 szigetből áll: minden órának van saját szigete, és van egy további is, Odom Orma, a Huszonötödik Óra, ahova azonban javarészt senki nem teheti be a lábát. Mindegyik sziget külön világ, és Barker fantáziája csak úgy ontja magából a legkülönfélébb fura teremtményeket és helyeket. A cselekmény nem sokára több szálra bomlik: Cuki és a Jánosok külön válnak, ill. megismerhetünk kettőt azok közül, akik a szigetek fölötti teljes uralomra törnek. Kremátor Kristóf klasszikus sötét figura, aki, bár vannak emberi vonásai, alapvetően pont olyan, amilyennek a főgonosznak lennie kell. Rohó Pixler pedig, Kamexóváros ura, viszont a hataloméhes nyugati iparmágnás abarati megfelelője: azon ügyködik, hogy a Kamexó Kölyök és a vele hirdetett Csodaszer segítségével kiirtsa a szigetekről a mágiát, és mindenki az ő termékeit vásárolja. Rajtuk kívül még számtalan szereplővel találkozunk, az izgalmas események pedig mindvégig szédítő sebességgel követik egymást. Cuki sokszor szinte csak kapkodja a fejét, oly’ hirtelen jönnek az újabb és újabb kalandok, benyomások és nehézségek, bár az is hamar kiderül, hogy nem egy málészájú ideáti lányka, aki nem tud magával mit kezdeni a megváltozott körülmények között, hanem valaki, akinek abarati gyökerei is vannak, és igen sokra hivatott...

Barker világokat teremtő képzelete alighanem minden korábbinál jobban kiéli magát az Abarat sorozatban. Állítólag az egész úgy indult, hogy írónk festegetni kezdett: elkészített több, mint 300 olajfestményt, ami mind Abarathoz kapcsolódik, és csak azután fogott bele a történet megírásába – ami, mondom, még igen messze jár a végétől. Ezek a némileg gyerekes (némileg meg Van Gogh-os), de mindenképp kifejező és színes festmények illusztrálják a
kapcsolódó honlapot (aminek jó lenne, ha lenne magyar verziója). Azt is olvastam, hogy a Disney már akkor szerződött Barkerrel, amikor még csak e képek léteztek. Szó volt külön Abarat részlegről Disneylandben, meg persze filmről is, de ezekből egyelőre semmi nem valósult meg.

Az Abaratban valóban benne van a potenciál, hogy Harry Potter vagy Star Wars méretű sikereket arasson. Barker elképesztő világot dolgozott ki hozzá, ami nagyon is működik. Az író jellegzetes, beteges horror dolgai mondjuk itt is fel-felbukkannak, de a Potter sorozaton nevelkedett, már nem gyerek, de még nem felnőtt korosztály ennyit még simán be tud fogadni. Az sem zavaró, hogy sokat merít a görög és egyéb ősi mitológiáktól C.S. Lewis-on át Michael Endéig mindenkitől, aki csak olyat írt, hogy az evilági hős átjut egy másik világba, mert épp eléggé egyéni, sajátos, különleges és izgalmas az egész.

Mégis vannak gondjaim az Abarat első könyvével. Miközben rengeteg (túlságosan sok) szereplő bukkan fel, és ömlik ránk az információ a szigetekről és népeiről, és miközben peregnek az események, valójában mégsem sok minden történik. De ez egy ilyen hosszúra tervezett sorozatnál érthető is: be kell mutatni ezt a varázslatos világot, hogy aztán érthető legyen, mi történik. Csakhogy mindeközben valami mégis hiányzik. Barker itt nem tud úgy elvarázsolni, mint a Korbáccsal, vagy mint Gaiman, és messze nincs benne annyi mélység, mint pl. Endénél. A nagyon jellegzetes, és nagyon beteges barkeri horrorral is ez a bajom: iszonyat mód ki van találva, de nincs mögötte igazából sok minden. Jelen könyv nagyjából összes üzenete Pixlerhez kapcsolódik, akinek a figurája és viselt dolgai akár a Disney-re is utalhatnak... De ezen kívül... Nem mondom, hogy minden eféle történetnek velős, mély mondanivalót kell hordoznia, de az Abarat első részében én nagyon keveset találtam, ami túlmutat a leírt szavak elsődleges jelentésén. Szó nincs olyan rétegekről, olyan szimbólumgazdagságról, mint pl. Ende Végtelen történetében, hogy akárhányszor olvasom, mindig új értelmét fedezem fel. Akármilyen sziporkázó is Barker fantáziája, az ő teremtményei és világa egyelőre nem hordoz sokkal többet annál, mint amit elsőre felfog az ember. De tudom, korai még ítélni, a hátralévő kötetekben még ott lehet a tuti, és nyilván nagyon-nagyon sok mindent csak a további négy könyv alapján fogunk megérteni, amikről itt esetleg még csak egy félmondat szól. (Bár valaki, aki olvasta a Days of Magic, Nights of War c. folytatást, azt mondta nekem, hogy ott sem jön meg, amit itt hiányolok...)

Ami a magyar fordítást illeti, Maleczki Miklós a beszédes nevek magyarítása mellett döntött (és persze Abaraton mindenre áll, hogy nomen est omen). Ezzel nagyban erősíti a történet mesés hangulatát, ugyanakkor, lévén ő sem olvashatott többet az első két résznél, megvan az a veszély (ami nyilván Tóth Tamás Boldizsárnak is állt a Potter sorozatnál), hogy a sztori későbbi fordulataiban kiderül, valamit máshogy kellett volna. Ahogy nézem, nem mindenütt törekedett a szószerintiségre, de többnyire sikerült hasonló hangulatú, hasonlót sejtető magyarításokat kiötölnie. Remélem, jól halad a folytatással is, és nem kell sokat várnunk, hogy megtudjuk, mi lesz Cuki és a többiek további sorsa!

kedd, október 07, 2008

Heinrich Harrer: Visszatérés Tibetbe

Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006
Fordította: Horváth Sára
Eredeti cím: Return to Tibet
Oldalszám: 215
Ára: 2800 Ft
Kategória: ismeretterjesztő / tudományos, egyéb

Heinrich Harrer, a Hét év Tibetben c. könyvével világhírnévre szert tett osztrák hegymászó 1982-ben, harminc évvel azután, hogy a kínai támadások miatt elhagyta az országot, visszatért Tibetbe. Tapasztalatait ebben a könyvben írta le.

Nem kell hozzá különösebben ismerni az ázsiai ország utóbbi bő fél évszázadának történelmét, hogy tudja az ember, Harrert szomorú állapotok fogadták. A pekingi olimpia kapcsán is épp eleget hallhattunk arról, hogy Tibetben gondok vannak. Más kérdés, hogy – miként meg is jegyzi – szerzőnk azon kevesek egyike, akik úgy írhatnak a jelen helyzetről, hogy össze tudják hasonlítani a kínaiak benyomulása és hatalomátvétele előtti időkkel. És persze „Heinrig” iszonyatos pusztítás nyomaira lelt lényegében mindenütt, amerre járt. Igaz, a „négyek bandája” már a múlté volt, mire végre beutazási engedélyt kapott a világtól már adottságai (a Himalája égigérő hegyei) miatt is elzárt országba, és megkezdődött az „olvadás”. Harrer szinte szívszorító módon igyekszik megtalálni a pozitív változás jeleit, ám nem tudja palástolni mérhetetlen elkeseredését. Meglehet,’82-re, és talán azóta is (honnan is tudhatnám én azt) a kínaiak nyitottak a tibeti nép igényei felé, és megengedtek nekik ezt-azt, de a károk attól még helyreállíthatatlanok.

Túl azon, hogy a kínai kommunista terror mennyi áldozatot szedett a jóravaló tibetiek köréből, a kultúrájukat, vallásukat is csaknem teljesen eltörölték a Föld színéről. Harrer azt tapasztalta, hogy az emberek zöme, ha titokban, óvatosan is, de tartja hitét, és egyre várja őszentsége, a XIV. Dalai Láma visszatérését (bár annak esélye manapság megint csak paraszthajszálnyira van a nullától…) – de azt is látja, hogy a világba szétszóródott tibetiek nem mindegyike tudja megőrizni vallását, kultúráját. Az indiai és nepáli telepeik még őrzik, amit lehet, de ez nem változtat azon, hogy a kínaiak a buddhista kolostorok 99%-át lerombolták Tibetben, elloptak, összetörtek, megsemmisítettek mérhetetlenül sok pótolhatatlan kegytárgyat, thankát, szobrot, és így tovább. Amíg él a hit az emberek szívében, addig persze van remény – de azt hallom valakitől, aki sokkal többet tud mindezekről, mint én, hogy nem régiben már az utolsó tibeti gyógyító láma is kénytelen volt elmenekülni az országból. Meglehet, vannak még ott szerzetesek néhányan, de Harrer szerint mind öreg, nem látott sehol valódi novíciusokat – csak sok „kirakat szerzetest”, akik valójában kínai bérencek. Ugyanígy sok helyütt, a turisták elkápráztatására felújítások vannak, ám hamar kiderül, hogy az is csak dzsüma, hamis látszat, és valójában alig-alig zajlik a múlt emlékeinek restaurálása. A népnek 1982-ben már egy kicsit jobb volt, de a többség, pláne vidéken, továbbra is éhezett, és így tovább.

Harrer igyekszik diplomatikus lenni, reményt sugallni, meglátni a kínai diplomáciának (ill. a hangoztatott irányelvektől sokszor nagyon is eltérő tényeknek) a pozitívumait, mindazonáltal ő is látja, ami egy mit sem tudó európai számára is világos, hogy Kína soha nem fogja kiengedni markából Tibetet, mert érdekeik (pl. a természeti kincsek, s különösen a víz) mást diktálnak. Igaz, a tibetiek máshogy mérik az időt, ők tudnak várni, és láttunk már nagy birodalmakat összeomlani. És abban mindenképp igaza van az írónak, hogy Kína is jobban járna, ha engedményeket tenne Tibetnek, és annyi szabadságot, amiben élhető az élet…

Ami az írást magát illeti, Harrer nem lett jobb író a köztes három évtizedben, és egyébként is elkélt volna az eredeti szöveghez egy szerkesztő, aki a szerző csapongó gondolatait valamiféle rendbe szedi, ill. rámutat, hogy nagyon sokszor túl konkrétan ismétli a Hét év Tibetben c. könyvben már leírtakat. De amellett, hogy semmiképp sem olvasható úgy a könyv, mint Tibet XX. századi történelme, Harrer ezalkalommal is a rá jellemző nyitottsággal és figyelemmel jegyezte le, amit tapasztalt. És amit lépten-nyomon összevet azzal a Tibettel, amit a kínai áradat előtt megismert, amikor még ott lakott a Dalai Láma, és megtapasztalhatta az ország megannyi szépségét, népének kedvességét, stb. Harrer, bármit mondjanak is rá SS-múltja miatt (ő azt állítja, azért lépett be a náci pártba, hogy eljuthasson olyan keleti hegymászó expedíciókra, amiken részt venni sehogy máshogy nem lett volna esélye), elvitathatatlanul egyike volt azoknak, akik nagyon sokat tettek azért, hogy Tibet helyzetét megismerje a világ, és ebben ez a műve is fontos szerepet játszott.


A magyar kiadáshoz még annyit, hogy másvalaki fordította, ami kevésbé zavaró, mint szépirodalmi művek esetén volna, viszont egy szerkesztő ide is elkelt volna. Pl. mert a könyv végi fotóknál a tibeti nevek angolos átírással szerepelnek, míg a szövegben magyarosan. Meg többször említi a szöveg James Hiltontól a Valahol Tibetben c. könyvet. Mármost lehet, hogy a német kiadásnak ez a címe, de az 1933-as angol eredetinek Lost Horizons, magyarul pedig A kék hold völgye címmel jelent meg több ízben is (legutóbb 2006-ban) ez a fantasztikus regény, ami anno divatba hozta Tibetet, és sokakban elültette az író által kitalált, mennyei Shangri-la képzetét. Harrer egyébként a Tibetről szóló könyvekre is kitér, és ezt történetesen nem kárhoztatja, de néhány hamisítványról meg kitalációról lerántja a leplet. A téma iránt érdeklődőknek ez különösen hasznos rész, de amúgy is érdekes és megrázó, ahogy az író, aki 2006. január 7.-én hunyt el, összehasonlítja az ’50-es évek eleji Tibetet a ’80-as évek elejivel, és minden erejével igyekszik hinni abban, hogy apránként, lassan, de jobb lesz a tibetieknek.

csütörtök, október 02, 2008

Anne Rice: Vérhozsánna

Sorozat: Vámpírkrónikák
Kiadó: Dáin 2000
Kiadás éve: 2008
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: Blood Canticle
Oldalszám: 315
Ára: 3890 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

Gondolta-e vajon Anne Rice, mikor 1976-ban megjelentette az Interjú a vámpírral c. regényt, amit Michele nevű lánya 1972-ben leukémia miatt bekövetkezett halála után írt, hogy egy rendkívül sikeres, a vámpírirodalomra és a popkultúrára is nagy hatást kifejtő sorozat (Vámpírkrónikák) indul el, ami sok-sok éven át ad majd neki munkát és kenyeret?

S milyen fura az élet, a X. Vámpírkrónika (Vérhozsánna), a befejező regény egy újabb halálhoz köthető: az írónő férje, Stan Rice 2002 decemberében halt meg. De még fontosabb a könyv hátterére nézve, hogy Anne Rice 1996-ban visszatért római katolikus hitére, amit még 15 éves korában hagyott el. Ennek hatása egyre fokozódóan érződött könyvein, de a Vérhozsánnában borul csak igazán virágba.

Bár véleményem szerint a IX. Krónika, a Blackwood Farm egész jól sikerült, igazán az első három részt (II.: Lestat, a vámpír, III: A Kárhozottak királynője), ill. az V.-et (Memnoch a Sátán) tartom kimagaslónak – ill. a Mayfair boszorkányok élete trilógiát. Ezekben fektette le egy különleges világ, és az abban felbukkanó természetfeletti lények történetét, meglepően logikusan felépített hátterét, ill. ezekben volt a legtöbb filozófia és költészet. De már a Memnoch is megosztotta a rajongókat, mivel Lestat Menny- és Pokoljárása valóban elég meredek sztori, nem beszélve a vallással, túlvilággal kapcsolatos kérdések feszegetéséről – nekem mindenesetre nagy kedvencem. Ám a többi Krónika színvonala legalábbis ingadozó, hol izgalmasak és érdekesek az újabb és újabb szereplők és események, hol kevésbé. De egyet tudok érteni a Vérhozsánnát támadók tömegével: ez az utolsó rész tényleg a leggyengébb mind közül.

Igaz, ha valaki elolvasta a többit, ezt is el fogja, és nyilván senkinek sem ez lesz az első Rice könyve, pláne mivel 90%-ban nem értene belőle semmit. Szóval régi, tapasztalt Anne Rice-fanként az ember már könnyen szemet huny minden felett, amit az eddigiekben is megszokhattunk az írónőtől: dagályos, sokszor sznoboskodó stílus, fárasztóan affektáló, nyafogó szereplők, hiteltelenül túlcifrázott, sokszor negédes párbeszédek, inkább divatlapokba és lakberendezési magazinokba való öltözék- és szobaleírások, logikai hibák, egyáltalán: a Krónikák szappanoperásítása. Aki idáig eljutott, az már ezeken nem akadhat fenn.

Az viszont már tényleg erős, hogy a regény azzal kezdődik, hogy Lestat leírja, ő bizony szentté akar válni, és mindezt olyan stílusban adja elő, megfűszerezve az elégedetlenkedő olvasóknak szánt kiszólásokkal, hogy valóban, bennem is felmerült, hogy akkor én itt abba is hagyom az olvasást. Aztán, hogy megkaptuk Lestat tirádáit és hülyeségeit (könyörgöm, ne próbálja meg senki, sehogy megmagyarázni, hogy egy vámpír is Isten teremtménye meg ilyenek, ahogy Anne Rice némileg szánalmasan próbálta védeni bűnös múltját, midőn visszatért az Anyaszentegyház kebelére!), végre elindul a sztori. Bár annak ellenére, hogy a regény elvarr egy halom szálat, és egyesíti a Mayfair- és a vámpír-vonalat, valójában nem sok minden történik. A Mayfairek kezdetben csak abban kapcsolódtak a vámpírregényekhez, hogy történeteik ugyanazon világban játszódnak (na meg Anne szeretett New Orleans-ában), ám az utóbbi néhány Krónikában feltűnt egyik-másik Mayfair, a befejezésben pedig némelyikük főszereplővé lép elő.

A regény amúgy ott folytatódik, ahol a Blackwood Farm végén abbamaradt, és nem kell sok tehetség, hogy kitaláljuk, Quinn Blackwood haldokló szerelméből, Mona Mayfairből végül vámpír lesz. Igaz, Lestat változtatja azzá. Aztán sok oldal következik az ő civódásukkal (Quinn akár ha ott se lenne), majd szólnak nekik, hogy a Farmon gondok vannak, Patsy szelleme kísért. Lestat ezt is elintézi. Aztán Mona sírdogál, hogy hova lett Morrigan, az ő táltos kislánya (akinek a megszülésének köszönheti, hogy majdnem meghalt), és hogy biztos Rowan Mayfair, az „őrült tudós” tüntette el, meg ilyenek. Aztán végül így-úgy nyomára bukkannak a táltosoknak, odarepülnek, ott aztán ez van meg az, folyik a vér, majd túlélők haza, ki erre, ki arra, és végül marad annyi elvarratlan szál is, hogy ha mondjuk Anne Rice szintén író fia, Christopher megszorulna anyagilag, ne legyen nehéz folytatnia – de édesanyja már kijelentette, hogy ő vámpírkönyvet soha többet. S valóban, azóta Jézus azon éveiről írogat, amikről a Bibliából szinte semmit, s más apokrif iratokból sem sokat lehet leszűrni, szóval gyermekkoráról és a nyilvános működése előtti felnőtt éveiről (Christ the Lord a trilógia-, és Out of Egypt ill. The Road to Cana az eddig megjelent két rész címe, és van rá esély, hogy nem nagyon sokára magyarul is megjelennek).

Tudom, osztottam rendesen a fentiekben a Vérhozsánnát, de igazából el tudtam olvasni anélkül, hogy az agyamra ment volna, szóval léteznek ennél messze rémesebb könyvek is. Meg akinek csak ennél tűntek fel Anne Rice hibái, annak amúgy is problémái vannak az érzékelésével. Lestat viselkedését sem nevezném égbekiáltóan logikátlannak – eddig sem az ésszerűség és megfontoltság vezette, abba meg kár is belemenni, hogy egy bő 200 éve létező vámpír vajon hogy gondolkodik meg cselekszik. Nem tudjuk elképzelni, mert mi nem élünk addig, és így tovább. Ilyen erővel akár Anne Rice verziója is igaz lehet. És akármilyen hajmeresztő is Lestat Isten felé fordulása, azt azért ne feledjük, hogy Rice regényeiben mindig is ott volt a vallásosság, a hit, még ha sokszor akár egészen más formában, és pláne nem mindig ilyen pozitív előjellel. És mivel az írónő úgy döntött, ez és ilyen lesz az utolsó Vámpírkrónika, azok, akik a többit olvasták, ezt el kell, hogy fogadják, ha másért nem, hát a korábbi, még igazán nagyszerű művek megalkotója iránti tiszteletből.

csütörtök, szeptember 18, 2008

Hideyuki Kikuchi-Saiko Takaki: D, a vámpírvadász 2.

Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Kálovics Dalma
Eredeti cím: Hideyuki Kikuchi's Vampire Hunter D, Vol. 2
Az eredeti történetet átdolgozta és megrajzolta: Saiko Takaki
Oldalszám: 235
Ára: 2200 Ft
Kategória: képregény / manga

D, a vámpírvadász történetei eredetileg regényben jelentek meg (18 kötet eddig!), majd film készült belőlük – s csak múlt évben indult el a manga verzió. A Fumax a 2. részt is a világpremierrel egyidőben tudta kihozni (cikk az 1.-ről), a minőség pedig részükről is jobb lett, ahogy Saiko Takaki (aki nem csak rajzolja, de át is írja a sztorikat) is fejlődött.

Főhősünk, aki dhampir, tehát félember és félvámpír, ki tudja, hova vezető útja során Tepes falujába érkezik. A település melletti dombon egy fenyegető, ősi rom áll, amiről azt rebesgetik, egykoron a Nemesség (azaz a vámpír faj) emelte, hogy kikísérletezze, mint lehetnének képesek nappal is járni. Ám ez nem evidens az ott lakók számára – szinte senki nem tudja, mi történt ott évszázadokkal korábban. Csakhogy történetünk kezdete előtt egy évtizeddel négy falusi gyerek eltűnt a várrom közelében, s mikor pár héttel később felbukkantak, már csak hárman voltak, semmire sem emlékeztek, ám egyikük megőrült. D érkezésekor pedig néhány ember fényes nappal esik áldozatul vámpírok harapásának... A falu természetesen a három eltűnt és megkerült egykori gyereket gyanúsítja, de nincs bizonyíték sem a falu tanítója, sem a gyönyörű lány (akit a polgármester kihasznál, és aki a nagyvárosba készül), sem a bolond fiú ellen...

D persze másokra gyanakszik, és a némileg megtekert, avagy néhol kissé nehezen követhető cselekményszál végül nem is olyan könnyen kikövetkeztethető, érdekes végkifejletig fut. Mindeközben vámpírvadász hősünknek többször is elő kell kapnia a kardját, és Bal Kéz tudására is szüksége van, hogy kiderítse, hogy mi történik, s főleg, hogy mi történt évszázadokkal korábban abban a várban.

Túl sokat most sem tudunk meg a titokzatos D kilétéről, múltjáról, Saiko (és Kikuchi mester) igen szűkmarkúan mérik az információt, epizódonként egy-egy cseppnyivel gazdagítva csupán a képet. A 2. részből csupán annyi világlik ki, hogy D is egy kísérlet eredménye, ám ennél többet maximum sejteni lehet. Ez az erős titokzatoskodás azonban nagyon jót tesz a sorozatnak, hiszen D rendkívüli figura még a szörnyen kiterjedt vámpír-irodalomban is.

Emellett, bár a történet sem érdektelen, most is a képivilág és az atmoszféra a kötet legnagyobb erőssége. Vannak ugyan képek, amiket nem könnyű megfejteni, de összességében Saiko egyszerűsített a stíluson, amennyiben nem visz bele olyan sokféle elemet, mint az első kötetbe. Ugyanakkor a horrorisztikus részek rémesebbek, az akciók különlegesebbek, a tájat, színhelyet, hangulatot bemutató képek pedig kifejezőbbek lettek. Az arcábrázolása is jobb, már könnyebb megkülönböztetni az egyes szereplőket, és a közvetített érzelmek is jobban átjönnek (még az elfojtott vagy titkolt gondolatok is).

Súlyos, komor epizód ez, mely nem csupán horror és erotikus elemei miatt nem ajánlott 16 éves kor alatt. Az őszre ígért 3. rész pedig az, amelyből a 2000-ben bemutatott, idehaza is kapható D, a vámpírvadász – Vérszomj c. anime készült.

Heinrich Harrer: Hét év Tibetben

Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2005
Fordította: Hensch Aladár
Eredeti cím: Sieben Jahre in Tibet: mein Leben am Hofe des Dalai Lama
Oldalszám: 448
Ára: 3300 Ft
Kategória: ismeretterjesztő, egyéb

Manapság rengeteg könyv, hír és film szól Tibetről, ám Heinrich Harrer egyike volt az elsőknek, akik erre a különös országra irányították a világ figyelmét. Ott volt, már őszentsége, a XIV. Dalai Láma személyes tanáraként, mikor a folyamatos kínai fenyegetés tettekben is formát öltött, s ezért 1951-ben Harrer is elhagyta az országot. Ez az először 1952-ben megjelent könyv az ott töltött kalandos, szenvedéssel és élményekkel teli hét évről szól. Rögtön nagy siker lett, azóta több, mint 40 nyelvre fordították le, és a belőle készült ’96-os film (Jean-Jacques Annaud rendezésében, Brad Pitt főszereplésével) szintén sokak szemét nyitotta fel Kína Tibethez való viszonyára…

Az osztrák Heinrich Harrer 1912-ben született, és minden adottsága megvolt, hogy korának legnagyobb hegymászói közé tartozzon – egyet kivéve: a pénzt. Így is szép nevet szerzett magának, de arra, hogy messze tájak hegycsúcsait is megmászhassa, nem voltak meg az anyagi keretei. Ám mivel hallotta, hogy a németek expedíciót szerveznek a Nanga Parbat megmászására Indiába, belépett a náci pártba, és hamarosan őt is beválogatták a résztvevők közé. Ám ott tartózkodásuk ideje alatt kitört a II. Világháború, s ők nyomban angol hadifogságba estek. Többszöri szökési kísérletei végül sikerrel jártak, és a könyv első kb. 150 oldala arról a szinte emberfeletti vándorlásról szól, ahogy Harrer és társa átjutottak az indiai-tibeti határon, és sokszor szinte megmászhatatlan terepen, akár mínusz 30 fokos hidegben végül eljutottak Tibet fővárosába. Ez a rengeteg fáradsággal, fájdalommal és nehézséggel teli, 2000 km-es és 21 hónapos út csaknem életükbe került, s bár Lhászában jobban fogadták őket, mint addig szinte bárhol, még beletelt némi időbe, mire munkát és saját szállást kaptak a kormánytól.

Harrer idővel felkelti az akkor még mindössze 11 esztendős XIV. Dalai Láma (avagy Kundün) érdeklődését, és a bonyolult, nehézkes protokoll szabályokat betartva végül megvalósul kettejük találkozója. Ennek folyományaként Harrer előbb tanítója, majd barátja lesz az ifjú istenkirálynak, akiről nem csak az derül ki, hogy az ősi törvények és szokások miatt rendkívül magányos, nem gyereknek való életet kénytelen élni, de az is, hogy korát meghazudtolóan értelmes, fogékony és okos ember, aki már ilyen korán egyértelmű jeleit mutatta annak, hogy nagy vallási vezető, a béke és szeretet igazi hírnöke lesz belőle majdan. Ám bármily jól alakuljon is szerzőnk sorsa, ő sem vonhatja ki magát a Tibetben zajló események hatása alól, így mikor 1951-ben a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg behatol az országba, végül ő is kénytelen elhagyni azt.

Harrer be is vallja, hogy nem tartja magát írónak, és valóban, stílusa sokszor nem az igazi, bár egyes emelkedettebb pillanatok leírásakor átragyog azok nagyszerűsége. S így is olvasmányos, érdekes kötet ez, és amit leír, az nagyon ott van. Lévén önmagát felvilágosult elmének tartó, művelt férfiú és igazi sportember, Harrer távolságtartással kezeli a tibetiek vallását, szokásait, tradícióit, ám, ha nem is lett belőle buddhista, mégis átviláglik, hogy minden, amit tapasztalt, megérintette a lelkét. Materiális világfelfogása ellenére is átjön a könyvből Tibet hangulata, az a tisztaság, sajátos filozófia és életmód, ami szinte páratlan e Földön. Harrer pontos, alapos megfigyelésekből született leírásai nyomán egy számunkra oly’ idegen, részint idilli, részint nem igazán embernek való világot ismerhetünk meg. S nem csak a tibetiek mély, életük minden apró részletét átható vallásossága jelenik meg, de hétköznapjaik, apró-cseprő gondjaik is; kiderül, hogy kissé bumfordi, ám szeretetre méltó humoruk van, meg az is, hogy az állam vezetése náluk sem (volt) egységes, hatalmi harcok, intrikák a tibeti kormányban és az egyes nagy kolostorok között is zajlanak, és így tovább. A könyvet fekete-fehér fotók sora illusztrálja, s egy térképen követhetjük nyomon Harrerék útját a világ legmagasabban fekvő országában.

A filmverzió persze jóval kalandosabb, Harrer/Pitt figurája sokkal ellentmondásosabbra van véve (teret adva ezzel a jellemfejlődés ábrázolásának), és bár a könyv messze több információt, tudnivalót hordoz, mindkét verzió alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet arra, amit Kína Tibettel művel. Mert az, hogy ’51 óta a buddhista kolostorok 99%-át felrobbantották, meg amiket az Olimpia előtt és alatt is hallani lehetett (bebörtönzések, tüntetők közé lövés, stb.) pontosan ugyanaz az eljárás, amit a spanyolok, angolok és társaik műveltek az amerikai indiánokkal – és nyilván még számtalan hasonló példát lehetne felhozni a történelemből, amikor egy nagyobb hatalommal bíró nemzet elpusztít egy másik népet és kultúrát… (Történetesen nekünk is megvolt a magunk 40 éve, ugye, amiről sokat lehet vitázni, de az nem nagyon kérdéses, mindenféle politikai felhangtól függetlenül, hogy a saját, magyar kultúránk iszonyatos veszteségeket szenvedett alatta/általa...) Kérdeztem erről valakit, aki jobban képben van mind a tibeti buddhizmusban, mind Tibet történelmében, és ő azt mondta, hogy minden országnak van karmája. Márpedig volt, hogy tibeti hódítók igázták le fél Kínát… Mindazonáltal amit fél évszázada a Kínai Népköztársaság művel, az égbe kiáltó, és az Olimpiával (meg amúgy is, az irdatlan pénzekhez kapcsolódó üzleti érdekek kapcsán) a nyugati világ lényegében legitimizálja mindezt. Na persze, Kína immáron nagyhatalom, nem szerény fenyegetést is jelent, másfelől meg ugye az üzlet, és a többi… De vajon tényleg nem lehet tenni semmit Tibetért? Tényleg vesznie kell páratlan kultúrájuknak, vallásuknak, tudásuknak?

Akárhogy is, azt hiszem én is, amit a tibetiek írtak ki ellenállásuk kifejezéseként a falakra: „Az istenek végül győzni fognak!”

kedd, szeptember 09, 2008

Philip K. Dick: Galaktikus cserépgyógyász

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Galactic Pot-Healer
Oldalszám: 182
Ára: 2480 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

Bizarr címet kapott Philip K. Dick eredetileg 1969-ben megjelent regénye, de a tartalma még annál is bizarrabb. Dick sosem írt egyszerű, szimpla és könnyen követhető dolgokat, de bizonyos értelemben ez az egyik legborultabb műve. Néha határozottan az az érzésem, hogy PKD úgy kísérletezett az írással, mint egy isten a teremtményeivel: mindig ugyanazokat a kérdéseket, témákat járta körül ezernyi féleképp, hátha meglesz a megfejtés. És amire a Galaktikus cserépgyógyász-ban jut, annak fényében örülhetünk, hogy nem hagyta abba ezután az írást...

A főszereplő Joe Fernwright, aki valóban cserépgyógyász: nem szimplán toldoz és foldoz, de eredeti állapotukban állítja helyre a különféle kerámiákat. Teszi mindezt egy némileg 1984/Fahrenheit 451-jellegű jövőben, amikor is a többségnek nincs munkája, és embertelen körülmények között tengeti mindennapjait, de akinek van, az is jobbára csak unatkozni jár a munkahelyére. Így van ezzel Joe is, aki már 7 hónapja nem kapott megbízást, s mivel a feleségétől is elvált (ja, már megint a maga életének csúfságaiból merít írónk), épp azon filózik, hogy feladja. Ám mielőtt öngyilkosságot követhetne el, rejtélyes üzenetet kap – s vele egy irdatlan pénzzel és melóval járó megrendelést. Méghozzá, amint azt apránként kideríti, egy másik bolygón élő, félisteni entitástól, akit Glimmungnak hívnak.

Hamarosan már a Plowman planétára tartó rakétán ül Fernwright, számos más humanoid és egyéb élőlény társaságában, akiket mind Glimmung szervezett be a nagy munkára: hogy kiemeljék a Mare Nostrum nevű óceánból Heldscalla katedrálisát. Mindannyian romokban heverő, élni sem érdemes életet hagynak maguk mögött, ám egyikük sem tudja, mire számítson. Ami pedig következik, arra még a legedzettebb, legfanatikusabb Dick rajongók sem biztos, hogy fel vannak készülve...

Megmondom őszintén, sokszor volt olyan érzésem a rövid regényt olvasva, hogy Dick szórakozik, humorizál. Egyes momentumoknál (pl. a beszédstílust váltó robot esetében) ez egyértelmű, máskor viszont nem lehet tudni, hogy szivatja-e az olvasót, vagy komolyan gondolja. De ahogy egyre sűrűsödött a cselekmény, és egyre jöttek a filozófiai és pszichológiai rétegek, ez az érzés háttérbe szorult, és helyette egy jókora kérdőjel maradt. Túl azon, hogy bárki Dick-fan számára elég nyilvánvalóan a Mester saját írói frusztrációját és elégedetlenségét jeleníti meg e többszörösen megcsavart történetben, mindez valójában sehova sem visz. A Sutin-féle életrajzból (
Isteni inváziók, Agave Könyvek 2007) tudom, hogy Dick ekkortájt olyanokat írt, hogy mindenki az égben keresi Istent, ahelyett, hogy a csatornában kutatná, és ennek megfelelő ez a regény is, hiszen hetet-havat összehajigál, amit csak talál a saját pszichéjének és elméjének labirintusában, beleszövi Faust-ot, ősi mítoszok alvilágjárásait, de ha úgy tetszik, Glimmung és a tengermélyi dolgok a lovecrafti Cthulhu-legendákat is megidézik. Igen, sok-sok mindent bele lehet magyarázni, de attól még épp arról szól, hogy semminek semmi értelme. S mindezt úgy, hogy iszonyatosan nehéz követni az eseményeket, meg hogy ki kivel van.

Csak míg Dick így érzett saját magával kapcsolatban, megalkotott számtalan olyan regényt és novellát, amik a spekulatív irodalom legnagyobb hatású író-óriásai közé emelték őt. Meglehet, hogy ezt maga sosem tudta, nem fogta fel, vagy nem értékelte – de vajon nekünk kell-e eldönteni, minek van értelme, vagy a kortársaknak, netán az utókornak?! És az ezen való merengés vezet egyáltalán bárhova?! ;)
Azért azt remélem, hogy Philip Kindred Dick megtapasztalta életében az igazi boldogságot, vagy ha ott nem, hát azután. Megszolgálta.

péntek, szeptember 05, 2008

Jasper Fforde: A Jane Eyre eset

Kiadó: Láva Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Eredeti cím: The Eyre Affair
Oldalszám: 382
Ára: 298 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, krimi / thriller, humor

Jasper Fforde 40 éves volt, mikor végre, nagy nehezen sikerült kiadatnia első könyvét, cikkem tárgyát. Mindez 2001-ben történt, s Fforde azóta is egyre írja a regényeit (az első folytatásait és másokat is), ami még Nagy-Britanniában (szerzőnk Wales-ben él) is csak akkor lehetséges, ha jól fogynak a művei. S ez nem csak odahaza, de Amerikában is így történt. Nálunk vajon hogy lesz? S hogy válaszoljak is: félek, hogy nem így, de azért jó esetben egy fogékony réteghez eljut majd Fforde híre. Pl. ezen cikk által.

Ha az ember kézbe veszi az amerikai kiadásról átvett, érdekes borítójú könyvet, és elolvassa a különféle ajánlásokat, rögtön össze is zavarodik, mert annyi különféle nevet és művet sorolnak fel, mint a ffordei irodalom alkotóelemét, hogy az még különc irodalmi ínyenceknek is sok. Magam is némi fenntartással vettem a kezembe, mert a változatosságot szeretem, nem a csalamádét, és beletelt vagy 100 oldalba, mire élvezni kezdtem az olvasását, de onnantól aztán nagyon.

A Jane Eyre eset alapvetően egy alternatív Földön és 1985-ben játszódó, sci-fi, horror és romantikus elemekkel kevert krimi. Ami egyszersmind nagyon sokat merít Charlotte Brontë 1847-ben kiadott főművéből, a Jane Eyre-ből. Töredelmesen bevallom, hogy én azt bizony nem olvastam (csak Emily nevű húgától az Üvöltő szelek-et, de azt imádtam), ám ennek ellenére tudtam követni Fforde sztoriját, még ha nyilvánvaló is számomra, hogy még nagyobb élvezetet okozott volna, ha nem vagyok ily’ furkó. De egyszer majd kiköszörülöm e csorbát!

Szóval, a regény világában Anglia még mindig hadban áll a cári Oroszországgal a Krím birtoklásáért, Walesben szocialista népköztársaság van hatalmon, a légi közlekedés uralkodó eszköze a léghajó (noha vannak már repülőgépek és helikopterek), rég kihalt állatfajokat hoz vissza a létbe a géntechnika (a dodók pl. kedvelt háziállatok), az emberek legfőbb szórakozása pedig nem a szintén már létező televízió, hanem az irodalom. Méghozzá a klasszikus, noha épp nem régiben legalizálták a szürrealizmust, aminek kapcsán reneszanszisták és modernisták között véres utcai harcok zajlanak (kb. mint mifelénk régi csúf UTE-Fradi meccsek után), s még a kiskölykök is nagy irodalmi művek szereplőit ábrázoló kártyákat cserélgetnek. S mivel ez egy speciális világ, speciális ügyekkel, a rendőrségen kívül a Különleges Szolgálat 30 alegysége is ténykedik, egy részük a legnagyobb titoktartás mellett.

Főszereplőnk Thursday Next, egy átlagosnak mondható külsejű, kimagasló intellektusú, a krími háborúban hazájának fontos szolgálatot tevő, 36 éves szingli, akinek az apja kiugrott időőr (ők azok, akik az idő torzulásait és elváltozásait hivatottak kijavítgatni). Thursday a Külszol 27-nél, az Irodalmi csoportnál dolgozik, s feladatai közé tartozik a különféle irodalmi hamisítványok, álkéziratok és hasonlók felkutatása, ám ezeknél sokkal nehezebb és veszélyesebb feladat vár. Egy nap ugyanis – hiába őrizték szigorúan – ellopják a Martin Chuzzlewit c. Dickens mű kéziratát, és a tettes az az Acheron Hades, aki Thursday tanára volt az egyetemen. Márpedig Hades-t nem lehet lefényképezni, a kamerák felvételein sem látszik, így az ügynöknőn kívül senki nem tudja, hogy néz ki. Thursday-nek annyiban állna a dolga, hogy beazonosítja Hades-t, s onnantól átveszik a munkát a Külszol magasabb alosztályai ill. az Anglia csaknem egészét uraló gigamultivállalat, a Góliát Konszern emberei – ám az események másként alakulnak, s hamarosan Thurday lesz Hades legádázabb ellenfele. A zseniális és végtelenül gonosz (egyben kissé karikaturisztikus) bűnöző ördögi tervei megvalósításához nem elégszik meg azzal, hogy Thursday szintén lángelmével bíró nagybátyjának egyik találmánya segítségével kihozza a Dickens regényből az egyik mellékszereplőt, Mr. Quaverly-t, és fenyegetésül megöleti (aminek hatására az illető eltűnik a könyv összes példányából). Az ő tervei holmi piti váltságdíjon messze túlmutatnak, s ezért nem átallja ellopni milliók kedvencének, a Jane Eyre-nek eredeti kéziratát, s kihozni a könyvből magát a címszereplőt. Ezzel világszerte felhördülést vált ki a regény rajongóiból, és a Külszol meg a Góliát is nagy erőket vet be, hogy megmentse Jane-t, ám az érdemi munka Thursday-re vár. Csakhogy mindezt úgy kellene elvégezni, hogy a regény érdemben ne sérüljön, ne változzon meg...

Amellett, hogy izgalmas, pörgős sztorival van dolgunk, a könyv igazi savát-borsát a beleszőtt, s fontos részévé tett számtalan irodalmi idézet, utalás adja, na meg a rengeteg nyelvi poén és beszédes név. És pont ezutóbbiak (pl. Lydia Letchup, Pagina LaPozz) miatt nagy öröm, hogy Tóth Tamás Boldizsár fordította a regényt, aki a Harry Potter sorozatnál is bebizonyította, hogy jól megy neki az ilyesmi. Nyilván sok olyan nüansz van az eredeti szövegben, amit képtelenség magyarítani, ám ha az olvasó jól odafigyel, így is tömérdek csemegére lelhet a fordításban.

Szintén jelentős szerepe van a könyvben a humornak, ami persze inkább a kifinomultabb ill. az angolnak is nevezett bizarr, borult fajtájában van jelen (bátran lehet párhuzamként emlegetni a Monty Pythont és Douglas Adams Galaxis Útikalauz Stopposoknak könyveit). Az utóbbi évek általam olvasott egyik legszórakoztatóbb jelenete a III. Richárd swindoni előadása, amikor is az ország minden részéből összesereglő Shakespeare-fanok és amatőr színészek maguk közül választják ki az aznapi szereplőket, és az egész közönség végigidétlenkedi és össznépi bulivá változtatja e királydrámát. Aztán akad még a könyvben némi vámpíros-vérfarkasos rész (ide a rozsdás bökőt, hogy a folytatásokban ennek a vonalnak sokkal nagyobb szerepe lesz), korrekt romantikus szál (Thursday 10 éve nem látott ex-szerelmével), megtudhatjuk a megoldást a regényben ismételten visszatérő kérdésre, hogy valójában ki írta Shakespeare műveit, s még ezernyi más, amik miatt Vonnegut, Terry Pratchett, Wodehouse, Lewis Carroll, vagy akár Bridget Jones is eszünkbe juthat - de még valóságos társadalomkritika és háborúellenesség is. Ezutóbbiakról csak annyit, hogy Ffordénak mintha több esze és érzéke lenne még ahhoz is, ami a mi honatyáink dolga volna: nála a háborúzó orosz és angol felek Budapesten szoktak tárgyalni. Magyarán tökéletesen látja, hogy a mi kicsike, kifosztott országunknak akkor lenne a legjobb, ha Közép-Európa Svájcaként semleges és békés terület maradna...

Lehet, hogy e hosszú cikk után úgy tűnhet, hogy ez a könyv tényleg inkább csalamádé, ezernyi össze nem illő alkotóelem katyvasza, ám a helyzet az, hogy mindezen dolgok, a kifinomult irodalmi kérdésektől a kemény krimijelenetekig, remekül megférnek egymás mellett, és egy roppant szórakoztató regényt adnak, amit nyilván a némileg műveltebb olvasók fognak jobban értékelni, de mivel maga az olvasás, mint olyan, megkíván némi műveltséget, én aszondom, olvassák el minél többen! Ez ugyanis a záloga annak, hogy a folytatás (Lost in a Good Book, azaz Elveszve egy jó könyvben - remek cím!) is megjelenjen. Persze, aki tud angolul, az akár már a készülő hatodik részre is fenheti a fogát, na meg megnézheti
az író honlapját, ill. Thursay Next-ét is, mindkettő tele van apró poénokkal, érdekességekkel.

kedd, szeptember 02, 2008

Scott McCloud: A képregény felfedezése

Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordítók: Bánföldi Tibor és Kepes János
Eredeti cím: Understanding Comics. The Invisible Art
Oldalszám: 223
Ára: 2600 Ft
Kategória: képregény / manga, egyéb

Sokan és sokszor kijelentettük, hogy a képregény új reneszánszát éli Magyarországon, ám ez azért mégsem jelent óriási példányszámokat és össznépi őrületet. Az ezévi, több naposra szervezett Képregényfesztivál is mutatta, hogy messze még az idő, amikor rendőrkordonokkal kell moderálni a rajongók tömegeit egy-egy új mestermű megjelenésekor vagy egy-egy sztár képregény-alkotó dedikálásán. De ez nem is feltétlenül baj. Van más, ennél nagyobb.

Például a képregényekkel szembeni még mindig szinte általánosnak mondható lenézés, ellenállás, sznobizmus. Arra, hogy egy képregényfaló gyerek nem lesz automatikusan idióta, aki képtelen elolvasni egy valamirevaló könyvet, én vagyok az élő példa. Gyermekkoromban odáig voltam egy halom különféle képregényért, a Fülesben megjelent folytatásosoktól kezdve Asterix az Alfában (RIP) olvasható kalandjain át a Kockás füzetekig mindenfélét olvastam – és sok könyvet is, most meg azzal ütöm el amúgy is kevés szabadidőmet, hogy könyvekről és képregényekről írok remélhetőleg nem teljesen hasznavehetetlen ismertetőket. Akinek ez sem bizonyíték, annak elmondanám, hogy nem vagyok én
címeres bölcs de legalább igyekszem nem prekoncepciók mentén gondolkodni. A képregények esetében legalábbis… ;)

Szóval, a bostoni
Scott McCloud eredetileg 1993-ban megjelent A képregény felfedezése c. könyvét elsősorban azoknak a kezébe adnám (itt virtuálisan belelapozhatnak), akikről feltételezek némi nyitottságot, ennek ellenére elutasítják a képregényt, gyerekeknek való baromságnak tartják, és így tovább. McCloud meg tudná győzni őket arról, hogy tévednek. Rajtuk kívül pedig minden comics-fannak tudom ajánlani, ugyanis annyi érdekeset tudhatunk meg belőle, hogy általa gazdagabbá, tartalmasabbá válik a képregény-olvasás élménye.

McCloud kézenfekvő megoldást választott, és képregényes formában mutatja be választott médiumát, és ezt szó szerint kell érteni: a szerző rajzolt verziója vezet végig minket a könyvön. Egyébként több kisebb-nagyobb képregény köthető a nevéhez, melyek közül néhány Batman résszel jutott a legközelebb a siker kapujához – mégis ez a könyve (valamint két kapcsolódó műve: Reinventing Comics, Making Comics, mely utóbbi magyarul is megjelent
A képregény mestersége címen) tette nevét világszerte ismertté és elismertté.

Szerzőnk 9 fejezetben veszi végig a képregény eszköztárát, elemeit, hatásmechanizmusát, viszonyát más művészeti ágakhoz (mert azt is bebizonyítja ám, hogy ez is művészet, s messze nem csak a filmhez van köze!), s röviden a történetét is. A szimbólumokkal és az egyiptomi hieroglifákkal kezdi, és nem mellékesen olyan témákat, szempontokat is érint, mint az esztétika, a kommunikáció és a pszichológia. Mindezt élvezetes és izgalmas formában teszi, így fejtegetései pillanatra sem válnak unalmassá vagy követhetetlenné, ami McCloud ironikus humorának is köszönhető. Maximálisan kihasználja a képregény eszközeit és technikáit mondanivalója közvetítésében, amivel példát is statuál, bemutatva, hogy ebben a műfajban kép és szöveg micsoda páratlan, más médiumra nem jellemző hatást tud kiváltani. Szól arról is, hogy mi lehet a képregény jövője (amihez a 24 óra alatt elkészítendő netes comics-ok mozgalmának elindítójaként maga is hozzájárult), és rámutat, hogy a műfaj alkotói még messze nem aknázták ki minden lehetőségét. És ez még ma, 15 évvel a könyv első kiadása óta is igaz!

Remek szellemi kaland ez a könyv: tágítja az olvasó látókörét, és kaput nyit nem csak a képregény elképzelhetetlenül gazdag világára, de az összes érintett témakörre, tudomány- és művészeti ágra is, mert azokat is úgy vonja be, hogy a kíváncsibb olvasó könnyen kedvet kaphat további kutatásokhoz.