vasárnap, április 27, 2008

Anne Rice: Blackwood Farm

Sorozat: Vámpírkrónikák
Kiadó: Dáin 2000 Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: Blackwood Farm
Oldalszám: 525
Ára: 4400 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror

Az Interjú a vámpírral első megjelenésekor (1976-ban) még aligha sejtette bárki, hogy egy döbbenetesen terjedelmes (10 részes) és sikeres sorozat, a Vámpírkrónikák első része lesz belőle. Manapság a vámpírok divatosabbak, mint valaha, már a mainstream ill. popkultúrában is ott vannak, és ez nagyban köszönhető Anne Rice-nak.

S milyen fura az élet, az 1941-ben született írónő 1996-ban visszatért gyermekkora római katolikus vallásához, és a X. Vámpírkrónika megjelenése után bejelentette, hogy ezentúl nem ír vámpírokról, s csak az Urat dicsőítő művek várhatóak tőle. S valóban, belefogott a Jézus gyermek/ifjúkorát feldolgozó Christ the Lord trilógiába, amiből eddig két rész jelent meg angolul.

Magyar kiadásban most jutottunk el a Krónikák IX. részéig, és már ezen az eredeti nyelven 2002-ben (az írónő férje, Stan Rice halálának évében) megjelent Blackwood Farm-on is erősen érződik a vallásos befolyás. Ami számos érdekes kérdést, nézőpontot vet fel, hogy hogy is lehet a vámpírokat és a katolikus értékrendet összeegyeztetni meg ilyenek. De mindez szinte mellékes - sokkal fontosabb, hogy ez újra egy jó regény.

Nem először írom le, hogy szerintem a Vámpírkrónikák első három része (II.: Lestat a vámpír, III.: A Kárhozottak királynője) ill. az V. (Memnoch a Sátán) voltak igazán kimagaslóak, helyenként zseniálisak a maguk műfajában. Meg persze a Mayfair-boszorkányok élete trilógia első két része is. Ezekhez a Blackwood Farm nem ér fel, de mindenképpen jobb, mint az előző kötet, a meglehetőst fölösleges Vér és arany, és azt hiszem, az azt megelőző Armand a vámpír ill. Merrick c. részeknél is jobban tetszett.

A vallásos színezettől eltekintve (ami amúgy mindig is megvolt valamilyen formában Anne Rice világában) most sem hoz semmi újat. Ezalkalommal is megvannak a tipikus rice-i jegyek: a monumentalitásra törekvés, a sötét romantika, a merész (vagy legalábbis jobbára nem általános) erotikus jelenetek, a vonzódás a széphez, különlegeshez és magasztoshoz, ill. a túlírás (ami nem csak barokkos megfogalmazású leírásokban jelentkezik) és túlfinomultság, ha úgy tetszik, a sznobizmus. Ezek olyan tulajdonságok, amiket a rajongói rég elfogadtak. Ahogy arra is fel vannak készülve, hogy írónőnk bármikor képes gyomorforgató jelenetekkel előállni.

Maga a történet azért izgalmas, mert egyesíti a Mayfair-boszorkányok és a vérivók szálait. Eddig is volt, hogy a két faj találkozott (különösen Merrick esetében, aki a kiterjedt, ágas-bogas Mayfair-családfa egyik vad oldalhajtása, egyszersmind boszorkány, akiből aztán vámpír lett), de ezalkalommal mindkét "fél" fontos szerepet kap, hovatovább összekapcsolódik sorsuk. Mi több, Rice megismertet minket egy másik nagy New Orleans-i családdal, a Blackwood-okkal, akiknek ifjú sarja, Tarquin, azaz Quinn a regény főszereplője és mesélője. (És nem kevésbé fontos szereplő maga a Blackwood birtok, ami ugyanolyan kidolgozott és élő, mint a Mayfair-ek nagy háza.)

Az már a könyv elején kiderül, hogy a huszas évei elején járó Quinn vámpír, s aztán el is meséli (méghozzá kedvenc Lestat-unknak), hogy hogy is lett azzá. Ám történetének ez szinte mellékszála, sokkal fontosabb ennél az, hogy Quinnek van egy saját, külön bejáratú szelleme, Lidérc, egy ugyanúgy kinéző dopplergänger, aki hősünkkel kicsi kora óta együtt nő, változik és tanul. Legalábbis egy darabig. Egy idő után ugyanis önállósodni kezd, és bár sokáig nagyon jó a kapcsolatuk, s a szellem védelmezi is Quinn-t, idővel, részint féltékenységből, önállósodni kezd. A regény jelenében pedig már kimondottan ellenségesen lép fel régi társával szemben. Ezért is keresi meg Quinn Lestat-ot: a híres-hírhedt vámpír segítségét kéri.

Mindezek mellett apránként tudomást szerezhetünk a Blackwood család hosszú, titkokkal teli történetéről, ill. arról is, hogyan szeret bele Quinn a Mayfair-boszorkányok élete trilógiából már ismert, elbűvölő Mona Mayfair-be. Apránként mindenre fény derül, kibogozódnak a szálak, és bár nagy meglepetések talán nem érik az edzett olvasót, mégis elégedetten teheti le a könyvet, mert érdekes történetet kapott.

Ám számomra mindezeknél is többet jelent a könyv két másik vetülete. Az egyik az, ahogy Rice bemutatja a családi titkok, az elfojtott ill. nyílt gyűlölködések működését. Ebben semmi természetfeletti nincs, sőt, megkockáztatom, ritkán írt ilyen szépirodalmi igényességgel és mélységgel, mint ahogy ezeket a mérgező, borzalmas dolgokat elénk tárja. Azt, hogy micsoda rombolást, mennyi fájdalmat és tragédiát tudnak okozni a tagadás és elhallgatás sötétjébe zártan rákos szövet módjára egyre burjánzó titkok.
A másik, ami nagyon tetszik, az a könyv szellemi-lelki tartalma, egész pontosan néhány sora. Régebben a szépség, költőiség ill. a filozófiai és vallási kérdések koncentráltabban, erőteljesebben voltak jelen Anne Rice műveiben, s olyan fűszert adtak a regényekhez, amik nélkül nem is tudom, mit értek volna. Most persze a katolikus elemek kerültek a helyükre, amik még leginkább olyanok, amilyenek. Engem nem zavarnak, de nem is érzem teljesen hitelesnek őket, ahogy maga Quinn is eléggé ellentmondásos figura (bár a Blackwood család összetartó szeretete és nyitottsága megindító). Viszont ő teszi fel a kérdést egy ősöreg, hatalmas vérvadásznak: "Több mint kétezer évet éltél, inkább hármat. (...) Mit adtál cserébe a világnak?"
S bár a kapott válasz eléggé semmilyen, Quinn lelkiismerete, tisztessége ott van abban, amit végül ő mond: "Úgy érzem, ha örökké fogok élni, akkor ezt viszonoznom kell valamivel." És ez egy olyan gondolat, egy olyan kérdés, ami a többi önző, szofisztikált, kisstílű vagy nagy hatalmú vámpírnál úgy istenigazából még fel sem merült.

Emellett pedig a befejezés, az utolsó 50 oldal sok izgalma is csak azt szolgálják, hogy újra és nagyon várjam az utolsó részt, a Vérhozsánnát.

Takizava Szeihó: Tűzharcos és A sötétség mélyén

Kiadó: Képes Kiadó
Kiadás éve: 2007
Fordította: Bayer Antal
Eredeti cím: Who Fighter / Heart of Darkness
Oldalszám: 208
Ára: 1990 Ft
Kategória: képregény / manga

Sokan nem is tudják, micsoda változatosságban jelennek meg Japánban a mangák. Nagyjából mindenféle témában ill. irányzatból találni japán képregényeket, bár nálunk eddig jobbára csak fiatalabb korosztályokat megcélzó, könnyedebb vagy legalábbis kitalált történeteket elmesélő kiadványok jelentek meg. Ez a Takizava Szeihó két művét tartalmazó kötet azonban komolyabb anyag, ami nem való gyerekeknek, s nem holmi meredekebb tartalom miatt – egyszerűen nem értenék.

Mindkét történet a II. Világháborúban játszódik, s már azért is érdekesek lehetnek a téma iránt érdeklődők számára, mert a távol-keleti hadszínterek eseményeiről errefelé kevesebbet tudunk. Emellett azonban mindkét sztoriban vannak a fiktív elemek.

A Tűzharcos leginkább olyan, mint egy világháborús X-Akták rész, és a foo fighter néven elhíresült „valamik” legendáin alapul. Merthogy ellentétes oldalakon állók, és a világ több pontján is észleltek a II. Világháborúban olyan repülő tárgyakat, amiket azóta sem sikerült egyértelműen azonosítani. Sokan úgy vélik, ezek bizony UFO-k voltak, és Takizava is ezen a vonalon indult el. Még az atomtámadások előtti japán-amerikai harcok közepette Kitajama hadnagy lelő egy fényes, furcsán mozgó valamit, amit a japánok az új amerikai csodafegyvernek vélnek – míg a különös objektumot szintén észlelő amerikaiak a japánok mesterkedésének vélik. Csakhogy Kitajama hamarosan egy szigorúan titkos kutatóbázison találja magát, és aztán egymást érik a különös, ijesztő események. Vajon tényleg földönkívüliek rabolják el őt és több társát?...

A sötétség mélyén című történetben nincs semmi sci-fibe illő, viszont Joseph Conrad azonos című kisregényén alapul (ami egyebek mellett Coppola Apokalipszis most c. filmjét is ihlette). Egy különlegesen kiképzett tisztet a burmai dzsungelbe küldenek, hogy felkutasson egy dezertőr ezredet. Sikerül is megtalálnia a saját külön kis birodalmat felépítő Kurucu ezredest és csapatát, ám küldetése további sikerére kihat, hogy szembesül a dezertálás okaival is...

Emellett egy rövidke, Tankok című képsort is rejt a könyv, ami a maga elvont módján a múlttól a jövőig veszi át a páncélosok történetét.

Érzésem szerint Takizava eme műveinek legnagyobb erőssége az atmoszférateremtés. Nem találom kiemelkedőnek sem a rajzokat, sem a szöveget – a mögöttes tartalom, az üzenet mégis ott van. Nem feltétlenül könnyen érthetően, pláne, hogy a két sztori arcai sokszor túlságosan is hasonlítanak, nagyon kell figyelni, hogy követni tudjuk, épp mi történik (ráadásul egy-két hiba is került a magyar szövegbe). Mégis, szinte az első képkockától az utolsóig rabulejt a történet és a tartalma. Nincsenek kiírva, sem lerajzolva a szereplőket marcangoló erkölcsi kérdések, lelki bizonytalanságok, mégis jelen vannak, és megragadják az olvasót. Emiatt gondolom úgy, hogy Takizava Szeihó remekműveket alkotott.

kedd, április 08, 2008

Alexander McCall Smith: Álom Angus

Kiadó: Új Palatinus Könyvesház Kft.
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Eredeti cím: Dream Angus – The Celtic God of Dreams
Fordította: Lázás Júlia
Oldalszám: 140
Ár: 2100 Ft
Kategória: szépirodalom

A rodéziai születésű, skót Alexander McCall Smith-t a krimikedvelők ismerhetik Az Első Női Detektíviroda sorozat néhány évvel ezelőtt megjelent könyvei kapcsán (Az E.N.D., Zsiráfkönnyek, Erkölcstan széplányoknak, Kalahári gépíróiskola férfiak részére), amiknek főszereplője Mma Ramotswe, az afrikai (botswanai) Miss Marple. Jelen könyve azonban nem krimi, viszont remekül illik az Új Palatinus Könyvesház Mítosz-sorozatába.

Angus sajátos figurája a kelta-ír-skót panteonnak. Kedves, barátságos isten, dacára annak, hogy apja a hatalmas és könnyen haragra gerjedő Dagda. Az álmok és a szerelem az ő területe (utóbbi miatt a kelta Érosznak is nevezhetjük), de játékossága nem csap át huncutságba – kivéve, ha édesapját kell megleckéztetnie.

A könyvnek azonban csak egyik felét adják az Angus-ról szóló mítikus történetek, amik épp olyan egyszerűbb nyelvezetűek, mint általában az efféle írások. Mert az elsőtől eltekintve minden egyes Angus-os fejezetet egy olyan követ, ami valamely apró részletében kapcsolódik a megelőző sztorihoz. A kapocs mindig maga Angus, ill. valamely tulajdonság, cselekedet, amit neki tulajdonítanak, viszont mintegy álombéli szabad asszociációval írónk mindig valami mait (vagy legfeljebb ’30-as évekbelit) költ hozzá. És ezek a szépen megírt történetek az emberi életről szólnak. Gyakran egészen hétköznapiak, de legalábbis semmiképpen nem mutatnak túl fontosságukban azon, amit az adott „mese” szereplőinek jelentenek. Egy fialatasszony nászútján férje múltján, titkain tépelődik. Egy vidéki skót fiú a XX. század harmadik évtizedének éhínségekkel, nélkülözésekkel terhes korszakában attól tart, bátyja elhagyja őt, hogy munkát keressen a városban. Egy másik ifjú nő egyre arról álmodozik, hogy hűtlen szerelme a bocsánatát kéri. És így tovább. Mindezekhez a háttér jobbára Skócia vagy Kanada, és jószerével nem történik semmi olyan, amit egy átlagos élet tipikus nehézségeit, drámáit megélő ember ne találna így vagy úgy ismerősnek.

McCall Smith/Angus varázsa abban rejlik, ahogy ezeket a mindennapos, mégis sorsfordító pillanatokat, eseményeket, akár apró gesztusokat megragadja, elmeséli. Hogy észreveszi s láttatja bennük azt, ami mítikus, ami köthető Angushoz. Rövidke, szép kis könyv ez, régesrégi történetek és mai sztorik láncolata, egy rendkívül éleslátó, emberséges írótól, rólunk.

vasárnap, április 06, 2008

Agave 100

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Gálla Nóra, Heinisch Mónika, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Török Krisztina, Varga Bálint
Oldalszám: 225
Ár: 1500 Ft
Kategória: szépirodalom, krimi / thriller, sci-fi / fantasy / horror

Az Agave Könyvek kiadó 5 éve indult, és 100. kiadványukként egy barátságos árú, alaposan telepakolt antológiát jelentettek meg, benne 14 írójuk rövidebb írásával. Nem nagyon rémlik, hogy magyar kiadó csinált volna ilyet, kivéve az Ötvenedik című Galaktika kötetet, a régi szép időkből (konkrétan 1977) – ami amúgy nyilvánvalóan sok tekintetben hatással volt az Agave-re. Azt is és ezt is olyan emberek viszik, akik szeretik és tisztelik az általuk kiadott műveket és irodalmi irányzatokat, emellett képesek mindezt igényes és profi formában, ráadásul hatékonyan tenni.

Hatékonyan, mondom, mert merem állítani, hogy ez a kiadó nagyon nagy szerepet játszott abban, hogy ma új reneszánszát éli a krimi és a sci-fi műfaj idehaza (is). Nyilván nem csak az ő érdemük, de tény, hogy remek műveket válogattak össze, amiket jó fordítással, egyéni, megkülönböztethető borítódesign-nal adnak kézre, nem szerény marketinggel megtámogatva, s amik közül jó pár megjárja a hazai eladási sikerlistákat. Mindezt úgy, hogy legfontosabb szerzőik sokkal inkább kultikus írók, de legalábbis semmiképp sem akkora sztárok, mint egy Dan Brown vagy J.K.Rowling.

Agavéék hozták vissza a köztudatba a sci-fi/cyberpunk-guru Philip K. Dick-et, és nélkülük nem lenne magyar rajongótábora az ókori Rómában játszódó krimiket író Steven Saylornak, az erotikát, horrort és csajosabb vonalat vegyítő vámpírsorozatot jegyző Laurell K. Hamiltonnak, vagy a modern krimi egyik nagyágyújának, Lawrence Block-nak.

Jelen kötetben Saylor-t kivéve mindőjüktől olvasható valami – és sok az olyan író, akitől csak ezután fognak bármit is megjelentetni. Természetesen nem tetszik mindegyik írás, sokkal változatosabb annál a felhozatal (pedig magyar ill. ifjúsági szerző műve nem is került bele, noha akad néhány ilyen is az agavés kiadványok közt). De mindegyik esetében meg tudom érteni, hogy miért döntöttek a kiadásuk mellett. És „beetetésként” sem utolsó ez a kompiláció – a magam részéről valószínű, hogy Blocktól és Dennis Lehane-től (ld. Titokzatos folyó) az itt olvasottak miatt fogok mást is.
És sok sikert, kitartást és remeknél remekebb könyveket az Agavénak (s így nekünk is)!

Végül röviden mindegyik írásról:
Lawrence Block humoros novellájában Bernie, a furfangos betörő Elvis Presley otthonának elzárt szobáiba tesz kirándulást.
Dashiel Hammett A máltai sólyommal örökre beírta magát a krimi nagykönyvébe, és jelen novelláján is átjön az az összetéveszthetetlen noir hangulat, ám a fordítással nem vagyok kibékülve. Például lehet, hogy azt írta az eredetiben, hogy „A kutya ránézett, majd két-három centire oldalra, és hátra húzta a farkát.”, de attól még ez egy baromság, amit értelmesre is lehetett volna magyarítani...
Charles Willeford novellája kevésbé krimi, inkább az alkoholizmus (és azon át a társadalom lecsúszottabb rétegeinek) kőkemény realizmussal történő, ütős ábrázolása. Nem kellemes, de ott van.
Dennis Lehane egyes szám második személyben írt novellája elég beteg, de még inkább hat attól, hogy annyira jól ír.
Donald E. Westlake rövid szösszenete szintén rendben van, bár nem több, mint egy ütős, „rossz vicc”.
Jim Thompson novellája a beteg, egyszerre nyers és rafinált krimi-szerűségek közé tartozik, sivársága és ereje Willefordéhoz hasonló.
Susanna Clarke írása novellának is alig nevezhető, mégis csemege: díjnyertes nagy művének, a Hollókirálynak két főhőse, Jonathan Strange és Mr. Norrell nyilatkozik benne a regényről ill. az írónőről, a rájuk jellemző stílusban.
Naomi Novik Tremeraire sorozatából Peter Jackson (A Gyűrű Ura trilógia) fog filmet rendezni. E kellemes kis novella alapján csak még inkább várom a napóleoni háborúk idején játszódó könyveket, melyek főszereplője egy sárkány, akit a brit hadsereg alkalmaz.
Laurell K. Hamilton legkülönfélébb testnedvektől és szélsőséges, mítikus lények közötti szextől zaftos írásai nekem eddig kimaradtak, de ezen novellája alapján megértem, hogy miért sikeres. Nem tudom, az X-Akták által elindított természetfölötti vonal sikere vagy Anne Rice Vámpírkrónikái nélkül hol lenne, mindenesetre ez a paranormális képességekkel foglalkozó, igen beteges novella a maga nemében ott van.
Neil Gaiman ’86-os keltezésű Cthulhu paródiája számomra a kötet legszórakoztatóbbika, amire még a Nagy Öregek is csak jóízűen fthagn-oznának. Aki nem olvasott Lovecraft-ot, egy szavát nem fogja érteni, de aki az összeset, annak a csápja is kinő majd a kacagástól.
Ray Bradbury egyszerűen csak jó, mint mindig, úgy fest hátborzongató jövőképet, hogy közben végig az emberire helyezi a hangsúlyt.
Ph.K. Dick is hozza a szokott szintet, Gaiman mellett ez a dimenziókon átívelő írás a kedvencem a könyvből.
Roger Zelazny egy mítoszt dolgoz fel, részint modern környezetbe helyezve, remekül.
S végül Iain M. Banks roppant Kultúra regényeihez írt némi magyarázatot. Meg-megcsillan az író remek humora, de amúgy olyan aprólékos, kockafejű sci-finek tűnik, s akkora böhöm féltéglák ezek a könyvek, hogy a magam részéről továbbra is tartózkodom...