A Solar Scream első albumát (Divider) 2006-ban vette fel, 2007 végén jelent meg, így nem csoda, hogy már inkább az új nótákra szeretnének koncentrálni, amikből 3 fért a 7 számos programba. A nyitó Still Running Deep jött be a legjobban, nagyon hangulatos, de a többi is rendben volt, a lemezesek közül meg a Misery Entwines tetszett most leginkább, remek a ritmus, amire épül, viszi magával az embert. De a Permanence slágernek is beillő refrénje is ott volt. S a végén nyomtak egy System Of A Down-Aerials-t is, jól, de kissé minek? A gitáros SolarTom utóbb azt mondta, hogy azért ezt, mert nem akartak valami egyértelműt, de hát az ő zenéjük amúgy sem az. Illik sokmindenhez, más nézőpontból meg sehova, egyszerűen azért, mert annyi minden van benne: progos dallamok, Katatonia-rokon modern dark-témák, néhány zúzósabb dolog, miazmás. És jól zenélnek, sőt, a nem rég visszatért basszer, Csabi is jól tolta, meg a kezdeti görcsösség is oldódott, de az, hogy ketten konferálnak, nem OK (függetlenül attól, hogy Tamás mikrofonja szólt-e), és a kiállás sem 100%-os. No de majd, apránként.
A Lake Of Tears még soha nem járt nálunk, ami elég fura, tekintve, hogy a ’90-es évek közepi gothic/death/doom hullám kb. minden valamirevaló bandája sűrűn fellép itt, és mindig sikerük van. De az ő pályájukon ettől függetlenül is annyi baki, probléma volt, hogy az is nagy szó, hogy még léteznek. Igaz, közben fel is oszlottak… Lehettek volna ők is sztárok a stílusirányzaton belül, hiszen ’95-ös második lemezüket, a Headstones-t kultikus tisztelet övezi egy szűkebb körben, a ’97-es, pszichedelikusabb irányba forduló A Crimson Cosmos-on meg ott volt a Devil’s Diner, egy gót diszkósláger, amire nagyon lehet ropni. De aztán az amúgy is minden idők egyik legbénább metalkiadójának számító Black Mark annyit szerencsétlenkedett velük, hogy most ott tartanak, ahol.
Ez magyar viszonyokat nézve kb. 200 embert jelent (pláne két nappal a Zöld Pardon beli, közelingyenes Paradise Lost után), akik viszont azért jöttek, mert tényleg szeretik a Könnyek Tavának zenéjét, és olyan fogadtatásban részesítették a svéd négyest, hogy tisztán látszott rajtuk a meglepődés. A borízű hanggal bíró Daniel Brennare énekes-gitáros, aki kinézetre bármely falusi lagzis bagázs szintisének is elmehetne, szimpatikusan hajtogatta, hogy „jól van, barátaim, jól van”, és az egész csapat barátságos, szerény csókákból állt, akik idült mosollyal fogadták a masszív „lékoftírz” kórust. Egyedül a viking külsejű basszer Mikael Larsson nézett ki úgy, mint aki egy ilyen zenekarban játszik, de a lelkesedés és a tűz mindannyiukban megvolt.
Megtépázott karrierje során 7 albumot adott ki a csapat, ezek közül a rém gyenge hangzású The Neonai-t most hanyagolták, de a múlt évi Moons and Mushrooms-ról is csak két számot (a tempósabb You Better Breathe While There's Still Time-ot és a szomorkás Like a Leaf-et) toltak. Az eggyel korábbi Black Brick Road-ot viszont 5 nóta képviselte, köztük a jó pörgős The Greymen. Legmelankólikusabb anyagukról, a Forever Autumnról az itt samplerről felcsendülő hegedűvel induló, de amúgy nem totál beállt, szintén slágernek is beillő So Fell Autumn Rain szólt, az első Greater Art-ot meg az As Daylight Yields idézte meg. A már említett Crimson Cosmosról vett To Die is to Wake volt az intro, plusz Boogie Bubble, a közönségkedvenc Cosmic Weed, és a táncra csábító Devil’s Diner.
Hát igen, ezek jobbára elég jó dalok meg minden, de azért egyikre sem volt akkora zúzás és ováció, mint a 6 db Headstones-os számra! Kivételes egy album volt az, amolyan igazi elfeledett, avagy kevesek által ismert gyöngyszem. Szokás mondani, hogy a Lake Of Tears igen egyszerű zenét játszik, és ez így is van, pl. SolarTom is azt mesélte, hogy gitárosi pályája korai szakában milyen könnyen meg tudta tanulni a LOT szerzeményeket. Ami a Headstones-t mégis naggyá tette, az az, hogy ez az egyszerűség ott a természet tisztaságát, elemi erejét idézte meg. A címadó Headstones akkordjaiban ott a hegyi forrás vize, az emberrel egyidős gyász esszenciája; a Ravenlandben és a Sweetwaterben észak minden komorsága, hidege és nemessége; az A Foreign Roadban az ősrock és -metal alapvető riffelése, a Dreamdemons-ban és a második ráadás Burn Fire Burnben maga a tűz. És erről beugrik még egy hasonlat: faragatlan ez a zene, mint a tábortűz fahasábjai, de egész éjjel melegen tart a tél ege alatt, lángjaiban régmúlt idők képei lobognak, füstjében ősök szelleme suttog.
Családias hangulatú, igazi underground koncert volt ez, olyan, amire mindig jó lesz visszaemlékezni.
Vadág erdeiben – Óföld elfeledett vadjai
Sorozatcím: A képzelet mesterei
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Körmendi Ágnes, Kleinheincz Csilla
Eredeti cím: In the Forrest of Serre, The Forgotten Beasts of Eld
Oldalszám: 458
Ára: 2790 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom
Az 1948-as év szökőnapján született amerikai Patricia McKillip két rövidebb regényét foglalta egy kötetbe a Delta Vision kiadó. Az Óföld elfeledett vadjai 1975-ben World Fantasy díjat nyert, a Vadág erdeiben-t pedig Mythopoeic díjra jelölték 2004-ben. Három évtized telt hát el a két írás megjelenése között, mégis remekül megférnek egy fedél és a Boszorkányerdő cím alatt.
A Vadág erdeiben az orosz népmesékből merít sokat. A tűzmadár, Minden Boszorkányok Anyja (avagy Baba Yaga), a sűrű, sötét erdőségek, és maguk a szereplők is az orosz-szláv folklórban gyökereznek, és talán sokaknak meglepő lesz tapasztalni, mennyi párhuzam, áthallás, hasonlóság van a magyar népmesékkel. Egy feleségét és gyermekét elvesztett, halálvágyó herceg az egyik főszereplő, aki háborúból hazaútján lovával eltiporja az említett boszorkány kedvenc fehér tyúkját, szörnyű átkot vonva ezzel szegény fejére. Mire nagy nehezen hazaér, apja, Vadág rettentő ura azzal a számára szörnyű hírrel várja, hogy már útban van kastélyukba a herceg számára kiszemelt új ara, egy szomszédos király legkisebb lánya, akit egy különös varázsló kísér el útjára. Amellett, hogy e két nemesi sarj kapcsolata furán, nehézkeses és kínosan alakul, a történet legfőbb szála mégiscsak az, ami a varázslók hataloméhségéről szól. McKillipnél nem csak, hogy mindennek ára van, de a maga mesés, költői módján ijesztően félelmetes és reális képét festi meg a hatalomvágynak.
Az Óföld elfeledett vadjai inkább legendákra épít, legendás állatokra, akikről rég elfeledett énekek szóltak, akik csodálatosak és félelmetesek – és akiket egy varázsló leszármazottja, az elefántcsontszín hajú Szibella ural. Világtól elzárt, hegyi birtokán tartja e különleges lényeket, akikkel mentálisan tud kommunikálni, ám ő egy még náluk is különlegesebb teremtményt szeretne fellelni, s magához láncolni. Mindeközben azonban az emberi világtól elzárt szépség apránként csak megismerkedik az emberekkel, az egymással örökös harcban álló birodalmak ügyes-bajos dolgaival, amikbe végül maga is belekeveredik. Saját, különös hatalomvágya mellett az emberi érzésekkel való szembesülés, azok megtanulása is megannyi veszélybe sodorják őt, és ahogy a kötet másik írásánál, itt sem lehet előre kitalálni a fordulatokat, melyek mögött a valós élet és az emberi lélek alapos ismerete rejlik.
Mindkét történet telis tele van ősi szimbólumokkal, amik ebben a közegben is hordozzák súlyúkat, erejüket. S ha ez nem volna elég, McKillip szépirodalmi igénnyel ír, sokszor költőien, szavai, mondatai úgy burjánzanak és ejtik rabul az olvasót, ahogy azon roppant erdőségek növényei, ágai, indái, amik már az ember előtt is itt voltak. És pl. ilyeneket ír: „Akárcsak a víz, a mesék is megtalálják a saját útjukat; oda mennek, ahol szükség van rájuk.”
Könnyű Ursula Le Guin meg Anne McCaffrey műveihez hasonlítani Particia McKillip regényeit, hiszen hasonlóan fantáziadús, átható atmoszférájú, egyéni, tartalmas és igényes írások. A fantasy mániákus rajongói közül sokan fanyalognak a nők által írt fantasy-re, de a fent említettek, és még sokan mások, olyasmit tudnak, amit egy férfi író sem. Ez valami olyan plusz, aminek nyilvánvalóan köze van nőiségükhöz, de nem e cikk tárgya a meghatározása. Meg aztán, különben is, ez a két kisregény messze nem tipikus fantasy, annál jóval fajsúlyosabb, mélyebb, vadabb és szépségesebb. Bárcsak minél többen olvasnák, akik amúgy szeretik a szárnyaló fantáziát és az arany- meg vas-szálakkal beleszőtt mondanivalót!
A magyar kiadásról még annyit, hogy Körmendi Ágnes fekete-fehér borítófestménye közelebb visz e történetek lényegéhez, mint sok csicsás, csupaszín borító, amiket a külföldi kiadásokhoz készítettek. Ági volt a könyv javának fordítója is, s zömében jó munkát végzett, ám nem hagyhatom szó nélkül, hogy zavaróan sok hiba, elgépelés maradt a szövegben, ami nem csak az ő vétke, de a szerkesztőé és a korrektoré is. Erre sokkal jobban oda kell figyelni.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Eredeti cím: Neverwhere
Ára: 2490 Ft
Eredetileg 1997-ben jelent meg a Sosehol, Neil Gaiman első saját regénye, merthogy azelőtt csak a Terry Pratchettel közösen írt Good Omens-t (Elveszett próféciák, 1999, Benefícium Kiadó) jegyezte. És amellett, hogy eredetileg egy BBC-féle tévésorozat volt, több verziója is kiadásra került az angol nyelvterületeken. Nekünk magyarul egy olyan verziója jutott, amiben nincs benne a Mr. Croupról és Mr. Vandemarról szóló plusz fejezet, ill. a londoni metró térképe.
Gaiman-fanok körében általános volt az aggodalom, hogy mit lehet kihozni magyarul egy olyan könyvből, aminek velejét a londoni metróállomásokra való utalás (avagy azokra építés) adja. Véleményem szerint a kiadó jobban tette volna, ha beilleszt egy függeléket az utalások magyarázatával, de még tán a lábjegyzetelés sem lett volna ciki. Ezt még most sem késő orvosolni a honlapon! Mert túl azon, hogy tényleg vannak benne lefordíthatatlan dolgok, aki még sosem járt Londonban, vagy ne adj’ Isten nem tud angolul ill. következtetni, az nagyon sok finomságról lemarad így. Miközben a fordítás korrekt, sok helyütt egészen hangulatos.
A történet főszereplője Richard Mayhew (csak nekem esett le, hogy a neve 180 fokkal elforgatva szintén Mayhew-nak olvasható?!), egy Londonba szakadt skót, aki teljesen átlagos, normális, sőt, sikeresnek mondható életet él. Lehet, hogy a munkája kissé unalmas, a nője meg fontosabbnak tartja a külsőségeket meg a karriert, mint egynémely egyéb dolgokat (pl. perpatvart rendez, mikor Richard segíteni akar egy vérző, koszos lányon, akibe egy fontos vacsorára menet botlanak az utcán), de mégiscsak olyan élet ez, amit sokan irigyelnének. Csakhogy Richard az említett balhé ellenére régi vágású úriemberként viselkedik az említett sebesült leányzóval, tehát nem hagyja ott meghalni, és ezzel bizony nem csak jegyese haragját sikerül kiváltania.
A hajléktalan külsejű ifjú hölgyről kiderül, hogy Ajtó a neve, és nem ebbe a Londonba tartozik, hanem az Alsóba, és két olyan figura (a fentebb említett két Mr.) üldözi, akik nem nézik jó szemmel, ha valaki segít annak, akit el kellene kapniuk. Mayhew mindezek folyományaként hamarosan azzal szembesül, hogy Felső Londonban, a saját világában észre sem veszik, s ha mégis, akkor sem emlékeznek rá. Létének minden nyoma eltűnik, s nem tehet mást, mint hogy megpróbálja újra megtalálni Ajtót. S ezzel igazi nagybetűs Kalandok veszik kezdetüket, melyek során Richard megismeri Alsó London fura népeit (patkányszavúakat, angyalokat, legendás és mesés lényeket, szörnyeket, csupa olyat, akik aláhullottak a valóság résein), ill. ráébred, hogy a metró állomásainak fantáziadús elnevezései ott bizony valós alappal bírnak. Amibe keveredik, az rengeteg veszélyt és fájdalmat hoz szegény naiv fejére, ám az események közepette ő maga is megváltozik. Igazi Odüsszeia ez, és bátran felemlegethetők vele kapcsolatban Homérosz műve mellett Lewis Carroll Alice könyvei is, hiszen Richard is egy elvarázsolt alvilágba száll alá.
Izgalmas és színes regény a Sosehol. Nem mondom, néha érezni, hogy tévésorozatnak készült, hiszen nem bővelkedik leírásokban, ellenben nincs is túl bő lére eresztve, de Gaiman valami fenségesen alkalmazza a klasszikus írói fogásokat ill. a mesebeli meg legendákból, mítoszokból kölcsönzött, friss, egyéni módon megjelenített karaktereket és cselekményszálakat (de hát ezt már a hírnevét megalapozó Sandman képregény sorozat óta tudjuk). S mindezt remekül ötvözi a modern London adta háttérrel. Az igen erős atmoszféra mellett az is nagy erénye a könyvnek, hogy ami szörnyű meg félelmetes meg setét, az tényleg az, miközben sok helyütt sziporkázó humorral ír (bár itt-ott erőltetettnek tűnik, ill. nem is tagadhatná, hogy hatott rá Pratchett). A történet maga kevésbé megtekert, bár minden relatív – aki már olyan rég olvas, mint mondjuk én, az nyilván kitalál ezt-azt előre, míg más, később érkezettek odáig lesznek meg vissza a váratlan fordulatoktól. Akárhogy is, végig élvezetes olvasmány, és a befejezés, az a sajátos reflekció a társadalmilag normálisnak elfogadott életre, az nagyon ott van!
És, Isten legyen hozzám irgalmas, azt sem bánnám, ha valaki írna valami hasonlót Budapestről. Titkok, furcsaságok, szép és különös helyek itt is vannak dögivel, és ebben a kivételes esetben elnézném a Gaiman-nyúlást :)
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 80
Ára: 2490 Ft
Kategória: képregény / manga
Lehet azon vitatkozni, elmélkedni, hogy végül is hogy áll a magyar képregényszíntér, ill. a magyar képregényművészet, bár igazából ezt is, mint minden mást ebben az országban, alapvetően meghatározza az, hogy tízmilliónyian vagyunk egy nem túl nagy területen, és ez semmi esetre sem sok. Ami nem totálisan mainstream, kommersz, divatos, az úgy istenigazából jól és könnyen nem tud itt megélni. Ha az ember egy picit is különlegesebbet akar alkotni, kiadni, vagy mondjuk másokat rábeszélni annak megtapasztalására, akkor készüljön fel rá, hogy nehéz dolga lesz, harcolnia kell. Nem panasz, csak tény. S persze a sosem egyszerű körülmények mellett és ellenére mindig is voltak, s remélhetőleg lesznek is különleges, világszínvonalú dolgok, események, alkotások, amiket magyarok követnek el. És a Spirál is ilyen.
Az igényes kivitelű képregényalbumot kézbevéve elsőként természetesen a rajzoló-festő Futaki Attila teljesítményével találja szembe magát az olvasó. Emberünk állítólag napi egy képkockát fest meg, a maga egyéni, szuggesztív és ütős stílusában. Szürreális és hiperreális keveredik művészetében – a történet hátteréül, színhelyéül szolgáló Budapestet ismerjük, mégis megijeszt. Tényleg ilyen lepusztult, elidegenedett, kiüresedett és szürke? – merülhet fel a kérdés azon szerencsésekben, akik ritkán látják szép városunk árnyoldalait. Ám Futaki képei csak másodsorban reflektálnak a valóságra, a mai magyar helyzetre. Elsősorban a Nikolényi Gergely által írt történet főhősének lelkivilágának kivetülései.
Jól tette, aki metafizikai horrornak nevezte, bár a kortárs urbánus pszichothriller is jó közelítés, hiszen beteges, súlyos sztori ez, melyet jómagam nem is annyira értek, mint inkább érzek, a zsigereimben, az agyam leghátsó meg legmélyebb szegleteiben, és persze nem jó érzés. Bizonyos olvasatban arról szól, hogy Adamnak szerelmi csalódása van. Nem tiszta, hogy mi is történt valójában: a csaj félrelépett, vagy mosolyszünetet tartottak, vagy az egész csak Adam kételyekkel, tépelődéssel teli, (ön)bizalomhiányos elméjében zajlik. Mindenesetre ami fájdalmat, kínt ezutóbbiak (meg a „mi ennek az egésznek az értelme” jellegű kérdéseken való filózgatás) adni tudnak, azt félelmetes erővel jeleníti meg a Spirál. Emellett a történetvezetés David Lynch-szerűen borult és kavarós, felbukkannak benne valóságos szörnyűségek épp úgy, mint elképzeltek, s a szürkés képek között csupán a kiáradó vér színe vörös... Lehet így is, úgy is értelmezni, lehet, hogy nem is kell sehogy, mert mindenkinek azt mond, amit neki mondania kell, de az a szerencsés, akinek inkább semmit...
Nem csak a cím miatt érzem úgy, hogy a Nine Inch Nails The Downward Spiral című albuma (Closer klip itt) tökéletes zenei aláfestése lehetne egy a Spirálból készülő filmnek. Ahogy az sem, ez sem való mindenkinek, ezt sem lehet akármikor elővenni. De a Spirál így is kimagasló és fontos, mégis, az alkotókon kívül más számára is értékelhető művészi alkotás, egyszersmind látlelet a mai városi ember lelkéről. Nem mindenkiéről, tudom én, sőt, de maga a tény, hogy mindez valóságosnak hat, hogy mindez többé-kevésbé akár meg is történhetne, sokat elmond korunkról.
Kiadó: Scolar Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Lőrincz Balázs Bendegúz
Eredeti cím: Volvo Lastvagnar
Oldalszám: 240
Ára: 2350 Ft
Kategória: szépirodalom
Ahogy Doppler című regénye végén megígérte, Erlend Loe megírta a folytatást. Az eredeti cím Volvo Tehergépjárműveket jelent, és annyiból közelebb is áll a könyv tartalmához, hogy itt már nem Doppler az első számú főszereplő (bár nem is a Volvo).
Az 1969-es születésű norvég író norvégül 2005-ben megjelent könyve amúgy ott veszi fel a fonalat, ahol az előzővel elejtette, igaz, könyvön belül x oldallal később. Előbb ugyanis megismerhetjük a két főszereplőt, Maj Brittet és Von Borringot. Ezek ketten Svédországban élnek, a világtól relatíve elzárt vidéken, ám a Norvégiába átnyúló erdőben, egyidősek, úgy kilencven körül, és szívből gyűlölik egymást, noha gyermekkorukban még jóban voltak. Mindketten magányosak és különcök, ami talán senkit nem lep meg, aki olvasta Loe magyarul eddig megjelent regényeit, mert ő valahogy csípi az ilyeneket. Hanem hát ég és föld a különbség köztük. Maj Britt lázadó öregasszony, aki füvet szív (jót tesz ugyanis a fájós lábának), borsot tör az államhatalom és a hivatalnokok orra alá, és internetes honlapján bomlasztja a rendet. Szóval hozzá képest Doppler gumianarchista. Von Borring ezzel szemben megrögzött cserkész és madármegfigyelő, aki katonás rend szerint él, fura, ám egészséges dolgokat eszik, mindig a szabad levegőn alszik, különben meg arisztokrata származású, ami alapból szembe állítja őt a munkás-paraszt család sarjával, Maj Brittel.
A Volvo ott gurul be a képbe, hogy Maj Britt néhai férje a Volvo Tehergépjárműveknél dolgozott, ő találta ki a ’70-es évek végére azt a forradalmi újítást, hogy a vezetőfülkének legyen egy toldaléka, ahol a sofőr alhat, és erre alapozva készült el a Globetrotter modell, ám Birger (a férj) helyett a fejesek aratták le a babérokat, ahogy az sűrűn megesik. 
Mármost, hogy ez a sztori igaz-e, nem tudom, mindenesetre a Volvo honlapján hiába is kerestem rá az író névére, ugyanakkor tény, hogy Loe ettől eltekintve csak dícséri a céget. Egyébként egy ilyen autóval válik utóbb, a könyv végéhez közeledvén Doppler a könyv címében jelzett cím birtokosává (de nem az autóévá), bár szeretném a könyvborító tervezőjével együtt hinni, hogy inkább az ezen képen látható csőrös verziót vezette, mivel az szerintem sokkal állatabbul néz ki.
Szóval, Doppler, Gregus nevű fia és Bongó nevű rénszarvasa, a világ elleni háborújuk, avagy a nagy erdőségen általi séta közepette épp Maj Britt tanyájánál bukkan elő ill. fel a regény lapjain, és már nem is ő a mesélő, hanem az író, aki ezt a könyvet írja. Van azonban ennél is csúfabb jele annak, hogy Loe levette a kezét Doppler nevű (anti)hőséről: a vadonba költözésével a globalizált világ és az előreprogramozott fogyasztói lét elleni lázadását valóban hathatós formában kifejező, negyvenes fószer ebben a könyvben bizony eléggé nyeretlenül viselkedik. Lehet persze, hogy így járna bárki, aki korábban sosem fogyasztott marihuanát, pláne annyit, amennyit a reggae zenés-táncos buliba hajló találkozásuk során Maj Britt belédiktál Dopplerbe, mindenesetre nekem picit hiteltelennek tűnik, hogy aztán azt csinálja a fickó, amit mondanak neki. Értitek, ő, aki pont amiatt lécelt le, mert elege lett abból, hogy mások szabják meg az életét, meg ilyenek. De aztán lehet, hogy mire odaért Svédország eme tanyájára, már odalett minden további ötlete és akaratereje, hát honnan tudjam én, aki sem ezt, sem azt még sosem?! Mindenesetre Doppler olyan idétlenül és tarthatatlanul viselkedik, hogy a saját fia olvas be neki (szavai rímelnek arra, amit bármely rendes polgár is felhozna hősünknek felelősségről, kötelezettségekről, meg az ember helyéről és feladatairól, amennyiben férfi/férj/apa), majd faképnél is hagyja, s Bongó nem különben. Aztán előbb Maj Britt, majd Von Borring használja őt ki kénye-kedve szerint (nos, nem egészen...), és az író nem különben.
Loe-tól persze eddig is megszokhattuk, hogy magasról tesz a regényírás bevett szabályaira, szokásaira és eszközeire, de ennyi kiszólás, belterjes poén és idétlenség még egyik általam olvasott könyvében sem volt. De a könyv végére mégiscsak úgy tépkedi össze a szálakat, hogy nem lehet rá haragudni, sőt. Megkockáztatom, akármennyi sületlenség van is a regényben, akármilyen szarkasztikus, sőt helyenkint cvíder is Loe, a befejezés felér egy katarzissal.
Meg különben társadalomkritika és emberismeret terén is hozza a szokott szintet a szokott stílusban (amit most is képes vagyok Vonnegutéhoz meg Salingeréhez hasonlítani). Talán filozofálásból kevesebb jut, cserébe sokat megtudhatunk a madármegfigyelésről, a cserkészetről, norvégokról és svédekről, meg arról, ahogy ezek egymásra licitálnak, a linzerkarikákról (recepttel), a Volvo Tehergépjárművek történetéről, meg számos további apróságról.
Arra külön kitérnék, ahogy a rockzene ebben a könyvben megjelenik. Maj Britt kapcsán persze szóba kerül Bob Marley, Doppler pedig a svéd-norvég vita hevében bedobja, hogy nekik (mármint a norvégoknak) van pár death metal bandájuk, ami sikeres Olaszországban. Hogy ne ringasson mindez abbéli tévhitbe (téged, aki ezt olvasod), hogy akkor most valamit megtudtál, elmondanám, hogy a norvégoknál igazán a black metal a jelentős, és számos ezen stílusban alkotó zenekarukat övezi kultikus tisztelet szerte a világon. Mi több, a Grammy díj Spellemann nevű norvég megfelelőjét a megfelelő kategóriában már elnyerte black metal csapat, méghozzá a Dimmu Borgir, mely formációt én, aki ezt írom, eléggé kedvelem. Mindazonáltal, ha zenei hasonlatot kellene találnom Erlend Loe írásaihoz, azt mondanám, ő amolyan punk regényeket ír, de nem ám olyan agresszív-tufa cuccokat, mint mondjuk a Sex Pistols meg az Exploited, hanem olyan, szövegileg igen tartalmas, de amúgy slágeres, és azért eléggé egyéni és szabadelvű dolgot, mint mondjuk a Bad Religion.
A regény végén pedig felcsendül a Rage Against The Machine örökzöldje, a Killing in the Name, és mivel én, aki ezt írom, jófej vagyok, idelinkelem a klipjét, hogy aki nem tudja, mi fán terem, az mégis megtapasztalhassa, mi a francot üvöltözik Maj Britt, hogy „fuck you, I won’t do what you tell me!”
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Fedina Lídia
Eredeti cím: The Scarecrow and His Servant
Oldalszám: 224
Ára: 1999 Ft
Kategória: gyermek / ifjúsági
Philip Pullman egyike kedvenc íróimnak, elsősorban Az Úr sötét anyagai (His Dark Materials) trilógia miatt, ami a főműve eddig, és itt bővebben írtam róla. Ám a nagy sikerű trilógián, valamint a viktoriánus korban játszódó, fiataloknak szóló, nyomozós Sally Lockheart sorozaton kívül jó pár egyéb ifjúsági ill. meseregényt, történetet írt. Ezek közé tartozik a Jack és a Madárijesztő is, ami 2004-ben jelent meg Angliában.
A Peter Bailey kedves rajzaival illusztrált rövid regény egy olyan madárijesztőről szól, melybe belecsap a villám, s ennek eredményeképp életre kel. Mindez egy elképzelt Itáliában, kb. a XVIII-XIX. században történik, részint szép, részint háborúsújtotta vidékeken. A Madárijesztőnek hamarosan társa akad az árva fiú, Jack személyében, aki titkárául szegődik a fura, öntörvényű, nemes lelkű, ám többnyire kissé bugyuta figura mellé. Azt már a történet kezdetén megtudjuk, hogy a Madárijesztő készítője, az öreg Pandolfo úr valami fontos iratot rejtett el a tarlórépafejű fickó szalmabélésébe, ám megannyi kalandon, viszontagságon kell átverekednie magát Jacknek és gazdájának, mire megtudhatják, mi is áll azon a papírdarabon. Annyit mindenesetre sejthetünk, hogy köze van Tavaszvölgyhöz, és a gazdag és gaz Buffaloni családhoz, akik igyekeznek mindent uralni és birtokolni, beleértve Pandolfo úr földjét.
Az angol kiadó 9-11 éveseknek ajánlja a könyvet, nyilván nem véletlenül, hiszen az idősebbek talán túl soknak fogják találni a más mesékből, történetekből ismerős eseményeket, jeleneteket. Szó sincs nyúlásról, de hát az ember egy idő és sok könyv után mindenképp Robinson Crusoe-ra gondol, ha hajótörésről olvas, és így tovább. Ezzel nincs bajom, ahogy a csodás fordulatokkal sem, viszont itt-ott bizony akadnak logikai hibák, amik elég meglepőek Pullmantól. Emellett a fordítást sem érzem mindenütt eléggé hangulatosnak, bár a végén az a bírósági tárgyalás rendben van, s az író humora így is meg-megcsillan.
Összességében ez egy nem kihagyhatatlan, de azért szórakoztató, jópofa és kellemes olasz atmoszférájú sztori. A tökéletes óramű ill. A tűzijáték gyermeke pl. szerintem sokkal-sokkal jobb, ennek ellenére ez a regény 2005-ben megkapta a Nestlé Smarties Book Prize Ezüst Díját, ill. 2004-ben a Carnegie Medalra is jelölték, és úgy fest, a Wallace és Gromit filmeket meg a Shaun, a bárány sorozatot is jegyző Aardman fog belőle animációs filmet készíteni, ami jó ötletnek tűnik.
Klasszisokkal jobban szólt az A38-on a To-Mera, mint múlt évben a Szigeten. Az akkori hangzás élvezhetetlen volt, most azért jóval érthetőbb volt a dolog, bár kötve hiszem, hogy túl sokat hallottak magukból odafönt, meg elviseltem volna több kakaót a gitáron (Tom MacLean zseni), főleg az elején. Így a nyitó Blood, az első lemez slágere nem tudott akkorát ütni, ami azért kár, mert aztán, a záró Inside the Hourglass-ig nem is igen volt olyan dal, amibe könnyebben bele lehet kapaszkodni. Nem csak, hogy veszettül komplex ez a zene, de sokszor olyan érzésem van, még most is, pedig már rengetegszer hallottam mindkét albumukat, hogy egyszerre 2-3 különböző szerzeményt hallok… 
Csúnyán elnagyolva kb. mintha az Awake-korszakos Dream Theater, egy hangulatos bárban zenélő, gátlástalan jazz banda, és mondjuk Poe írásainak atmoszféráját ill. csalódások, szakítások és hasonlók fájdalmait megidéző muzsika keveréke volna. Juliette (ex-Without Face, az amúgy angol banda magyar énekesnője) hangja sokszor egész másutt szárnyal, mint ahol Tom és a többiek zúznak vagy borulnak. Ezzel együtt ennél megfelelőbb közönséget nehezen találhatnának maguknak, s az alapos taps is ezt mutatta. De így is csak a buli végére engedett fel zenekar és akik nézték-hallgatták, ugyanakkor meg, ha bármikor közben behunytam a szemem, egyedül voltam, és működött a varázs. Persze, ha meg kinyitottam, akkor… Maradjunk annyiban, hogy Juliette-et nem csak a hangja emeli ki a metalénekesnők közül :)
A svéd Pain Of Salvation múlt év februárjában játszott ugyanitt, azóta nincs új lemezük, szóval talán emiatt is voltunk most kevesebben (bár nem kínosan). Múltkor alighanem valamiféle bizonyítási kényszer dolgozott bennük, az akkor még friss Scarsick kapcsán, most viszont végig totál felszabadultan, lazán játszottak, sőt, jóval súlyosabban is. A Falling-The Perfect Element kezdés persze nem ezirányba mutatott, de aztán egymást érték a dalok közötti és közbeni poénok, a három húrcsépelő rengeteget mozgott, de még a jellemzően fa orcájú Fredrik Hermansson szintis is el-elmosolyodott, ha azt hitte, senki nem látja, de én résen voltam, hehe.
Persze, valahol tán fura, hogy ennyi mókázás ment ilyen borult-komplex-nehéz zene mellett, de a Daniel Gildenlöw énekes-gitáros-lyányokkedvence által vezetett csapat szinte hazajár ide (ugye a Remedy Lane c. lemezük a góré budapesti élményeit is felidézi), és pont ez a hozzáállásuk teszi őket baromi szimpatikussá. A dalok magukért beszélnek, miért játszanák hát pluszban a szigorút? A kigyúrt, rasztás Johan Hallgren gitáros volt Daniel mellett a legaktívabb, vokálok terén is, és jó a hangja, de a már-nem-is-annyira-új basszer Simon Andersson is kedélyesen zorkóskodott gyilkos kardhegyekben végződő szakállával, s a valóban új dobos, a francia Leo Margarit is remekül helyt állt.
A kb. 2 órás programba mindegyik lemezről raktak valamit. Igazán az első lemezről (Entropia) eltolt Nightmist-nél kezdtem jól érezni magam – az est egyik legmetalosabb, legsúlyosabb nótája volt. A hajó is itt mozdult be először. És az valami gyönyörű érzés, ahogy a zenére ring és reng a jó öreg A38-as! Hatalmasat ütött az Ashes, meg a ráadás egésze (Scarsick, Chainsling, Disco Queen), hidegrázósan szépséges volt a This Heart of Mine, de amúgy mindegyik dal jó volt. A hangzás is, többé-kevésbé – bár sikerült megint megsiketülni, amitől az elmúlt hónapok perszonális koncertínsége miatt el is szoktam. Sebaj, lényeg, hogy a Pain Of Salvation egyike napjaink legjobb bandáinak, és egy nem csak a nyári idő miatt forró hangulatú koncerttel tettek bennünket gazdagabbá.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Pék Zoltán, Huszár András, Galamb Zoltán, Heinisch Mónika, Török Krisztina, Gálla Nóra, H. Kovács Mária, Roboz Gábor
Eredeti cím: I Sing the Body Electric
Oldalszám: 300
Ára: 2580 Ft
Kategória: szépirodalom, sci-fi / fantasy / horror
Az Agave Könyvek Ray Bradbury életműsorozatának második darabja is egy novella-antológia, akárcsak az egy évvel ezelőtt kiadott Az öröm masinériái. Ebben valamelyest későbbi darabok kapnak helyet, és eredetileg 1969-ben jelent meg. 18 írás található benne, amik közül az utolsó nem novella, hanem hosszabb lélegzetvételű vers.
Most nem térnék ki Bradbury pályájára, arról egyéb műveiről szóló cikkekben úgyis lehet olvasni. Inkább azt szeretném valahogy megfogalmazni, hogy miért jó. És mivel ez szubjektív, hát nem is olyan könnyű. Természetesen sokan, akik olvasnak, azt várják el az adott szellemi tápláléktól, hogy elvarázsolja őket, kiemelje a hétköznapokból ésatöbbi, és Bradbury mindezt úgy tudja, ahogy csak kevesen. Engem általában az első mondatával megfog, és akármilyen rossz legyen is a kedvem, egy oldal alatt átránt a maga világába. Hanem neki minden írása más és más, hiába, hogy pl. több is játszódik a Marson, vagy épp Dublinban. És az a fantasztikus, hogy a legrövidkébb műve is tökéletes, kerek egész, amiben minden benne van. Annyi ötletből, amennyit Bradbury élete eddigi kb. 88 éve alatt kitalált és megírt, akár 100 író is megélne. De ő semmit nem húz tovább a kelleténél, és egy-egy szavával, mondatával oly’ sok mindent tud átadni, amire mások 100 oldal alatt sem volnának képesek. Mintha festmények vagy költemények lennének, vagy akár zene, úgy működik. Lehet, hogy csak nálam, meg a többi Bradbury-rajongónál, de így van: pillanatok alatt képes olyan emlékeimre, érzéseimre, tapasztalásaimra ajtót nyitni, amik évek óta nem jutottak eszembe, amik többek, mint amit én szavakkal leírhatónak vélnék. De Bradbury csak leír három szót, nekem meg minden beugrik róla, illat, hang, érzés, hangulat, minden. Nagyon-nagyon kevesen képesek erre.
Aztán meg szokás ugye kiemelni, hogy Bradbury volt az, aki a fantasztikus irodalmat szépirodalmi szintre emelte. És így is van: aki odáig van a valóban zseniális Gabriel García Márquez-ért, az jó ha tudja, hogy Bradbury írásai közül jó sokat lehet teljes joggal mágikus realizmusnak nevezni. Jó, persze, Borges, Poe, meg még sok-sok más nagy előd esetében is elővehetjük ezt a divatos skatulyát, de ami a lényeg: Bradbury valóban szépen ír. Hol csodaszépen, hol elbűvölően, hol pedig, nos... ha valami csúfról vagy rosszról mesél, akkor az is ugyanolyan valóságosan ott van.
Szóval valami elképesztő ötletei vannak, és ha nem tetszik is mindegyik novella ugyanolyan nagyon, mindben ott van a szikra, a különleges és különös valami, ami köré épül az egész. Van, hogy teljesen hétköznapi dolgokról ír, de mindig olyan egyéni, megkapó módon teszi, hogy az ember nem győz álmélkodni. Nem feltétlenül megrázó erejűek vagy fantasztikusak a húzásai, sőt, sokszor épp a visszafogott finomságával meg a lényeglátó ember- és életismeretével igézi meg az olvasót. Rám legalábbis jobbára így hat, ha Bradbury-t olvasok: ihletem lesz tőle, nyomban kedvem támad valamire, amihez az adott novellának köze van, vagy, ha történetesen sötét és félelmetes a téma, akkor meg egyszerűen csak felnézek egy kicsit a könyvből, és szerencsémre ez többnyire elég, hogy ne parázzak nagyon. :)
Mielőtt röviden írnék a kötet mindegyik darabjáról (pusztán hogy rávilágítsak a témagazdagságra, ám senki ne gondolja, hogy ettől majd érteni fogja, mitől olyan jó!), még annyit: most jutottam el oda, hogy ha kiraknának egy lakatlan szigeten, s csak egyetlen író összes művét vihetném oda, akkor Bradbury volna a választásom. Persze, van ebben némi csalás, hiszen óriási mennyiségű írásainak javát még nem olvastam, de az biztos, hogy akár egyetlen könyve is hetekre feltöltheti az embert ihlettel, gondolkodnivalóval, kinyithatja a szemét a világ számos különféle apróbb-nagyobb részletére. Azt hiszem, kedvenc íróim közül is jó páran így vannak vele, pl. Neil Gaiman és Joanne Harris nem is tagadja, hogy Bradbury hatott rájuk, de Daniel Wallace (Nagy hal, Mr. Sebastian és a Fekete Mágus), sőt két filmrendező, a francia Jean-Pierre Jeunet és az amerikai Tim Burton is roppant gyanús nekem. (Igaz is: Bradbury kivette a részét az Addams Family megalkotásából is, és kedvenc ünnepe a Halloween.) Meg hát különben is, nyilvánvalóan a képzelet irodamának ma élő szerzői között az egyik (ha nem a) legnagyobb.
A Kilimandzsáró-gépezet: egy Hemingway-rajongó méltatlannak tartja kedvenc írója halálnak körülményeit ill. végső nyughelyét, és úgy intézi, hogy minden máshogy alakuljon.
A kastély rettentő lángolása: az ír tárgyú novellák egyike, remek humorral és sok emberséggel, a húsvéti felkelés idejéből.
A holnap gyermeke: egy jövőbeli fiatal párnak, a szabályozott szülés véletlen hibája folytán kék színű, piramis alakú (azaz egy másik dimenzióba ragadt) gyermeke születik.
A nők: lényegében egy tragédia csábításról, a nők erejéről meg a férfiak befolyásolhatóságáról. Legalábbis így is lehet értelmezni.
Ihletett Csirke Motel: a gazdasági válság idején, 1928-ban játszódó sztori, bizonyára több-kevesebb önéletrajzi elemmel, meg egy tyúkkal, melynek tojásai üzeneteket hordoznak.
Gettysburgtől hátszélben: valaki robot-szerű formában újra megalkotja Abraham Lincolnt, másvalaki meg újra csak lelövi – avagy van-e végzet?
Igen, mi ott a folyónál: egy poros amerikai kisvárost halálra ítél, hogy az újonnan épülő autópálya tőlük (nem, s mégis) túl messze halad el – s ahogy mindezt a lakosok megélik.
A hideg szél, és a meleg: újra Dublin, ahol különös, mediterrán vendégek jelentkeznek be a Royal Hiberian Hotelbe, fura felfordulást okozva többek életében.
Éjszakai hívások: egy ember évtizedekkel ezelőtt a marsi kolóniákon ragadt, egyedüliként, és várja, egyre várja a megmentő űrhajó hívását, s a telefon csöng is, sokszor, csak épp a hívó valamelyik régebbi önmaga.
Kísérteties újdonság: egy gazdag család sarja el akarja adni írországi házát, miután felújította, s közben ő és egykori szeretője megízlelik az ifjúság múlását és a kicsapongások átkát.
A villamos testet énekelem: a leghosszabb írás, egy Elektromos Nagyiról, aki csaknem maga a tökély, de vajon tud-e bármely tekintetben helyettesíteni egy meghalt édesanyát?
Az újratemetés napja: egy építkezés miatt áttelepített temető kapcsán egy idős nő újra találkozik régi szerelmével, aki fiatalon meghalt, még mielőtt egybe kelhettek volna.
Nicholas Nickleby barátja a barátom nekem is: 1929, Green Town (ahogy Bradbury néha Waukegant, szülővárosát nevezi), Illinois, szóval megintcsak írónk gyermekkora sejlik fel apró részletekben. A városkába különc idegen érkezik, aki Charles Dickens néven mutatkozik be, és nekilát egy fiúnak lediktálni A két város c. regényét.
Muszklis: az egyik legsúlyosabb írás, noha semmi fantasztikus nincs benne. Főszereplője a 30-as éveibe lépett, ám még mindig fiatalokkal sportoló Muszklis, aki kissé mintha elveszett volna a body building meg hasonlók világában, s nincs igazi élete. Ha eddig nem esne le, hogy Bradbury ritka jó ismerője az emberi léleknek meg létnek, akkor majd ennél.
A férfi a Rorschach-ingben: továbbra is pszichológia, egy neves pszichiáter sajátos tehetségéről és módszereiről.
Kilencedik Henrik: egy híján mindenki elhagyta Nagy-Britanniát, s melegebb éghajlatra költözött, ám a vén Harry mégsem hajlandó elutazni.
A Mars elveszett városa: odüsszeia, klasszikus gótikus sztori-elemekkel, egy különös városról, amely megérzi az ember legmélyebb vágyait, reagál rájuk, és függésbe taszít.
Apolló Khrisztosz: sajátos, kissé talán epikus hangvételű „karácsonyi” vers arról, hogy az ember kimegy a világűrbe, ahol még számos létforma élhet, és mindenütt csak Isten lába nyomában jár, avagy a legkülönfélébb formákban és stációkban létezhet Isten szava, meg Jézus. És így tovább.
A Solar Scream első albumát (Divider) 2006-ban vette fel, 2007 végén jelent meg, így nem csoda, hogy már inkább az új nótákra szeretnének koncentrálni, amikből 3 fért a 7 számos programba. A nyitó Still Running Deep jött be a legjobban, nagyon hangulatos, de a többi is rendben volt, a lemezesek közül meg a Misery Entwines tetszett most leginkább, remek a ritmus, amire épül, viszi magával az embert. De a Permanence slágernek is beillő refrénje is ott volt. S a végén nyomtak egy System Of A Down-Aerials-t is, jól, de kissé minek? A gitáros SolarTom utóbb azt mondta, hogy azért ezt, mert nem akartak valami egyértelműt, de hát az ő zenéjük amúgy sem az. Illik sokmindenhez, más nézőpontból meg sehova, egyszerűen azért, mert annyi minden van benne: progos dallamok, Katatonia-rokon modern dark-témák, néhány zúzósabb dolog, miazmás. És jól zenélnek, sőt, a nem rég visszatért basszer, Csabi is jól tolta, meg a kezdeti görcsösség is oldódott, de az, hogy ketten konferálnak, nem OK (függetlenül attól, hogy Tamás mikrofonja szólt-e), és a kiállás sem 100%-os. No de majd, apránként.
Ez magyar viszonyokat nézve kb. 200 embert jelent (pláne két nappal a Zöld Pardon beli, közelingyenes Paradise Lost után), akik viszont azért jöttek, mert tényleg szeretik a Könnyek Tavának zenéjét, és olyan fogadtatásban részesítették a svéd négyest, hogy tisztán látszott rajtuk a meglepődés. A borízű hanggal bíró Daniel Brennare énekes-gitáros, aki kinézetre bármely falusi lagzis bagázs szintisének is elmehetne, szimpatikusan hajtogatta, hogy „jól van, barátaim, jól van”, és az egész csapat barátságos, szerény csókákból állt, akik idült mosollyal fogadták a masszív „lékoftírz” kórust. Egyedül a viking külsejű basszer Mikael Larsson nézett ki úgy, mint aki egy ilyen zenekarban játszik, de a lelkesedés és a tűz mindannyiukban megvolt.
