hétfő, május 17, 2010

R.I.P. Ronnie James DIO

Rest in Peace, Master!

Hozzáfűzés május 19. szerdán, 9 óra körül:
Először a Riverside koncert közben, vasárnap az A38 hajón hallottam, hogy Ronnie James Dio meghalt, de mivel aznap azt olvastam a Hammer site-on, hogy a gyomorrákkal küzdő Mester még igenis él, hát nem hittem el, nem akartam. Másnapra már ott volt a hír, hogy de bizony elment, de elhinni továbbra sem tudtam, nem voltak szavaim. Hallgattam a knac.com-ot, ahol csak Dio-féle dalok mentek, a könnyeimmel küszködve, és egész mostanáig nem is sikerült összeszednem a gondolataimat. Olvastam, miket nyilatkoztak különféle zenészek, mit írt Cselő, és úgy éreztem, ehhez nem tudok mit hozzá tenni.

Most is így érzem, de le akarok írni pár dolgot, főleg azért, mert ma hajnalban (május 19.) azt álmodtam, hogy valami plázában vagyok, Dio dedikál egymagában, s csak egyre jönnek a népek, én viszont ki akarom várni a végét, hogy megkérdezhessem tőle, fogja-e a koncertjén játszani a Stars-t. Végül sorra is kerültem, feltettem a kérdést, amin csodálkozott, de mielőtt válaszolt volna, megcsörrent a telefonomon az ébresztő…


Nem mondhatom azt, hogy Dio volt az, aki bevezetett a metalba. Nekem (nem számítva korábbról egy rakás magyar bandát meg a Stones-t) a Europe volt a belépő, és előbb lettem Guns N’ Roses, Iron Maiden, majd Queensryche fan, mintsem Dio. Azért is, mert akkoriban már túlvolt a szólókarrierje legjobb lemezein, meg mert olyan közegből jöttem, ahol vagy thrash-t vagy germán speed metalt hallgattak a népek, Sabbath-fanok nem voltak a közelemben. Meglehet, épp ez a Stars nóta volt az első, amiben Dio-t énekelni hallottam. Akárhogy is, meghatározó élmény volt. Ez egy 1985-ös, Hear ’N Aid nevű jótékonysági kezdeményezés dala volt, a USA for Africa (avagy We are the World) mintájára, melyben egy nagy rakás heavy metal énekes és gitáros vett részt. Dio írta a dalt Jimmy Bainnel és Vivian Campbell-lel, és tényleg a színtér színe-java részt vett benne (még ha a thrasherek nem is). Embertelen nagy nóta, máig kiráz a hideg tőle. Mind az énekesek, mind a gitárszólók miatt. De már akkor is feltűnt, hogy Dio a legjobb, s ez azóta bizonysággá vált bennem. Vannak nagyobb kedvenceim, de ő volt a legjobb rock/metal énekes. Eleve az a bődületes erejű hang, amihez olyan csodálatos előadói tálentum is adódott. Volt szerencsém őt szólózenekarával is látni, a ’90-es évek második felében a PeCsában, meg úgy 3 éve a Heaven & Hell élén ugyanott, csak szabadtéren, és mindkét koncert örök emlék. A Párommal beszélgettünk, hogy Dio tényleg annyira zseniális volt, olyan magával ragadó, szuggesztív és páratlanul kedves, hogy egyszerűen mindenki eltörpül mellette a mai színtérről. Persze, élnek még páran a régi nagyok közül, de azt kell látni, hogy Dio nem csak a legnagyobbak meg az elsők egyike volt, de egyben olyan kivételes művész és ember is, akihez hasonló tényleg csak néhány születik, és mivel a metal alapítói közé tartozott, amiben olyan sok újat már nem lehet felmutatni, nem is érhet senki a nyomában. Külön kategória. Olyan, mint, tudomisén, Magyarországnak Árpád vagy Szent István. Nagy formátumú emberek jöttek utánuk is, de mégiscsak ők voltak az alapítók.

Azt is beszélgettük a feleségemmel, hogy valamiért azt gondolta az ember, hogy Dio nem halhat meg. Hogy ő úgy egyszerűen van, mert mindig is volt, mert alap, mert élő klasszikus és legenda, és az ilyenek nem halnak meg. Tudod persze, hogy ez nem így van, de még ha azt hallod is, hogy gyomorrákkal küzd, nem gondolod, hogy tényleg megtörténhet, hiszen akkora ikon. Lásd még Ozzy, Lemmy, Page és Plant, vagy akár Mick Jagger. És persze, hogy meghal végül mindenki. Az álombéli kérdésemre az is lehetett volna egy válasz, hogy előbb-utóbb tényleg frankón mindenki odaát lesz, aki részt vett a Stars-ban, és akkor persze majd együtt nyomhatják. Hogyne. Ez baromi jól hangzik, és jó lenne ebben hinni, még ha én történetesen nem is pont ebben hiszek. De azért elgondolkodtató ez, és nagyon is egyetértek Cselővel és Barbarával, hogy Dio halálával a heavy metal is meghalt egy kicsit. Én még elmesélhetem a fiaimnak, hogy láttam ezt az embert élőben, és ha szerencsénk van, és a világ metalt hallgató felében sokáig béke lesz, akkor még sok-sok évtized múltán is emlékezhetnek majd rá, akár tananyag is lehet (hiszen Bruce Dickinson szerepelt az ezévi angol érettségiben). Igen. De vajon azon túl is fennmarad-e a neve?
De ez talán mindegy is. Az sokkal fontosabb, hogy mennyi sok embernek adott valamit Dio. Épp a napokban gondolkoztam el rajta, hogy van egy rakás híresség, celeb, akik gyakorlatilag semmivel (vagy annál is rosszabbal: a semmi terjesztésével) keresnek iszonyat pénzeket, míg jóravaló emberek, akik mondjuk sokat tanultak, hogy aztán valamit tényleg tehessenek a társadalomért, alkothassanak valami fontosat, alkalmasint jó, ha megélnek. Vagy csak vegyünk egy egyszerű kétkezi melóst, akár egy utcaseprőt, akiről senki nem vesz tudomást, de mégis ő tehet arról, hogy adott utcában nem lépsz a kutyaszarba. Mennyivel többet ér az ő munkájuk, és milyen mérhetetlenül kevesebbet kapnak érte! És mégis, egy zenész, legyen bármekkora király, mit ad hozzá a világhoz? Legjobb esetben szórakoztat, na bumm. Attól még nem lesz kevesebb a társadalmi igazságtalanságból, a nyomorból, meg ilyenek, nem igaz? De épp Dio a jó példa rá, hogy ez mennyire nem ilyen egyszerű. Dio a dalaival iszonyatosan sokat adott, pedig az is „csak” szórakoztatás volt.
Nem tudom például, hogy tényleg ő vitte-e be a metalba a fantasy témákat, szerintem a ’71-ben kiadott, IV-es Led Zeppelin lemezen előbb volt ilyesmi (a Gyűrűk Urára ill. Szilmarilokra utaló Battle of Evermore), és elképzelhető, hogy azelőtt is voltak ilyesmik, de szóval Dio volt az, aki istenigazából behozta mindezt a heavy metalba (akárcsak az ördögvillát, ami amúgy állítólag Gene Simmons „találmánya”), magyarán aki ma ilyesmikről énekel, az mind az ő köpönyegéből bújt elő. Csak éppen míg Dio-tól mindez máig is hiteles és jó, a többségtől már inkább nevetségesbe hajlik (már bocs). József Attila sora jut eszembe: „apám szájából szép volt az igaz”. Úgy értem, hogy az ő dalaiban nem merő póz volt a hősiesség, a tartás, a menjünk, oszt vágjuk le karddal a sárkány fejét, ő valahogy hitelesen tudta ezt közvetíteni, és tudom, hogy emberek ezreinek adott ezzel erőt, energiát. Nem csak annyira volt képes, mint a metal bandák többsége, hogy fujj, ez egy ocsmány világ, dögöljön meg mindenki, avagy, hogy ne szójjá be, mert én metalos vagyok, kitartóőszintebátoréserős, hanem azt adta át, ami nagyon kevesek sajátja: a hitet, a tartást, valami nagyon-nagyon pozitívat. Uram bocsá’ szeretetet. És tényleg átadta, tényleg ott volt mindez, tényleg felemelő, katartikus élmény volt az a két koncert is, amin ott lehettem, miközben meg olyan barátságos volt ez az ember, hogy napokig ült a mosoly a képemen, amit ő ragasztott oda. Ekkora ember volt! Persze, biztos neki is voltak hibái, bűnei, mittudomén, hát mindenkinek vannak! Nem azt mondom, hogy Dio egy szent volt, vagy isten, de mondjuk metalon belül, és akként, amit mindez jelent, bizony ő nagyon közel állt hozzá, hogy az legyen. Remélem, könnyű útja van odaát, és a Fény vezérli, épp úgy, ahogy ideát a dalaiban.

Még valamit el akarok mesélni, valami személyeset, erről a Hear ’N Aid lemezről. Mert megvolt bakeliten, rajta nem csak a Stars, de egy jófajta válogatás különféle metal bandáktól. Pl. ott hallottam először Rush-t, ami szintén meghatározó élmény volt. Szóval abban az időben, ’90-’91 tájékán, unokatesóm épp a szép reményű, helyi Claymore zenekar dobosa volt, vagyis hát tanulgatott dobolni. Kölcsönadtam neki ezt a lemezt, amit hamar meg is bántam. A nagynénémnek ugyanis baromira nem tetszett, hogy a fiacskája rossz társaságba keveredett, és metalkodik, meg dobolni tanul (pedig baszki, otthon csak gumilapon nyomta a papamamát, csak a próbateremben ment a csörömp), és hogy ennek hangot adjon, és helyes útra terelje Attilát, aki épp a Hear ’N Aid-et pörgette, lekapta a lemezt a lejátszóról, és földhöz vágta. Szét is tört, annak rendje és módja szerint. Azóta sincs meg. Úgy rémlik, kaptam vmi zsét kárpótlásul, de már nem árulták sehol a cuccot. De attól még örök kedvencem maradt ez a dal, unokatesóm pedig, ha nem is futottak be a bandájukkal, és rég el is adta a dobcuccát, máig szereti a metalt, és ha ritkán is, de eljár egy-egy koncertre, és mindmáig van miért lázadnia az anyja ellen…

Zárásul idemásolom a Stars szövegét. Azért is, mert Dio kapcsán igaznak kell lennie, és azért is, mert mindenki más kapcsán is. Egy kommentelő írta a Hammer site-on, hogy egyszer beszélt Dio-val, aki azt mondta neki, az ember bármikor meghalhat, ezért a lényeg, hogy teljes életet éljen. Hát azt kívánom mindenkinek, hogy jusson el maga is ehhez a bölcsességhez, és éljen teljes életet!

Ronnie James Dio (Dio):
Who cries for the children?
I do

Dave Meniketti (Y&T):
Some time in the night
When you're feeling the cold

Ronnie James Dio:
Take a look at the sky above you

Rob Halford (Judas Priest):
Those are faces in the light
If the story were told

Ronnie James Dio:
They are calling you, calling you
Yeah
We are magic in the night

Kevin DuBrow (Quiet Riot):
We are shadow, we are light

Dave Meniketti:
We are forever you and I

Chorus (vocal lead: Rob Halford):
We're stars
We're stars

Eric Bloom (Blue Oyster Cult):
We can be strong
We are fire and stone

Paul Shortino (Quiet Riot, Rough Cutt):
And we all want to touch a rainbow

Geoff Tate (Queensryche):
But singers and songs
Will never change it alone
We are calling you, calling you

Don Dokken (Dokken):
We're the beating of a heart
The beginning we're the start

Paul Shortino:
Forever we will shine
Yeah

Chorus (vocal leads: Paul Shortino, Don Dokken, Ronnie James Dio, Geoff Tate):
We're stars
We're stars
We're stars
We're stars

Guitar solos:
1st solo: Craig Goldie/Eddie Ojeda
2nd solo: Vivian Campbell/Brad Gillis
3rd solo: Neal Schon/George Lynch
4th solo: Yngwie Malmsteen/Vivian Campbell
5th solo: George Lynch/Carlos Cavazo
6th solo: Brad Gillis/Craig Goldie/Donald "Buck Dharma" Roeser

Kevin DuBrow:
We are magic in the night

Rob Halford:
We are shadow, we are light

Geoff Tate:
We are forever you and I

Chorus (vocal leads: Dave Meniketti, Eric Bloom, Rob Halford)
We're stars
We're stars

We're stars, yeah
We're stars
We are shadow, we are light
We're stars
We are magic in the night
We're stars, oh yeah
We're stars
We're stars
We are magic in the night
We're stars
We are shadow, we are light

We're stars
We're stars
We're stars
We're the magic
We're stars
We're stars
We're the beating of a heart

We're stars
Forever we will shine
We're stars